Ebben a kötetben az 1956-os forradalom fegyveres felkelőinek egyik központjában, a IX. kerületben (Ferencvárosban) végbement eseményeket igyekszem rekonstruálni. E városrészből (és VIII. kerületből) vettek részt a legtöbben a harci cselekményekben. Ezt csak részben indokolja, hogy az Üllői úton és a Nagykörúton volt a szovjet csapatok fő felvonulási területe. A külső kerületek, ahol szintén áthaladtak a szovjetek, lényegesen ritkábban lakott térségek, ezért ott nem bontakozhatott ki akkora ellenállás. A szociológiai kutatások csak részben mutatták ki, hogy miért erről területről került ki a felkelők nagy része. A IX. kerületben - különösen a Ferenc körúton kívül eső részen - a századforduló idején kialakult, nagy- és kisiparban, kereskedelemben dolgozó, időszaki munkából élő kispolgári-proletár rétegek az ötvenes években, a Rákosi-érában is őrizték kultúrájukat, tradíciójukat. Még a „közveszélyes munkakerülés” fenyegetésével sem lehetett belekényszeríteni őket a „bérrabszolgaságba”. Maguk döntötték el, mikor dolgoznak. Szívesen tartottak ki csellengő életmódjuk mellett, gyakran váltogatták munkahelyüket (ezen a téren széles választék állt a rendelkezésükre). A plebejus öntudatú lakosság rendszerint bizalmatlan, sőt ellenséges volt a mindenkori politikai elittel szemben. Ezt a réteget nemcsak a Horthy-rendszer, de még a kommunista hatalom sem tudta integrálni.

A Ferencvárosban nagyon erősen élt a lokálpatriotizmus, amely nem is annyira a kerület egészét kovácsolta össze, mint inkább a kisebb körzeteket, amelyek kis közösségeket alkottak. A környék lakói ismerték egymást, a fiatalabb generáció együtt járt szórakozni, minden „balhéban” közösen vettek részt. Az egyes körzetek egymással is tartották a kapcsolatot. A szegényebbek által lakott Illatos-, Vágóhíd-, Aszódi-, Mihalkovics utcai és Mária Valéria telepeken volt a legerősebb az összetartás.