EÖRSI LÁSZLÓ (1955- )

Kötetek

  • A "véres csütörtök"

    Századvég, 1990/1. 241-251. o.
  • Angyal István Saját kezű vallomása

    Szöveggondozás, dokumentumválogatás, jegyzetkészítés,

    névmutató-összeállítás

    Pesti Szalon Kiadó. Bp. 1991. 211 o.
  • Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban.

    Ez a könyv a IX. kerületi, Tűzoltó utcai felkelők történetét mutatja be. Ez annyiban volt tipikus, hogy spontán módon szerveződött meg, mint a pesti utca sok más csoportja. Politikai irányvonalban viszont – a Tűzoltó utcai csoport vezetőinek (Angyal Istvan, Csongovai Per Olaf, és később Szirmai Ottó) hatására – sokkal baloldalibb volt, mint a többi. A felkelők túlnyomó többsége munkás származasú fiatal volt, a forradalom előtt az iparban dolgoztak, vagy szakmát tanultak. A sztálinista rendszer ellen, az ország függetlenségéért és a forradalom eredményeinek védelmében fogtak fegyvert. Az általanos korszellemet tükrözte egy kifüggesztett tábla: ,,A forradalom nem a meggazdagodás eszköze!” Szerzője egy ismeretlen Tűzoltó utcai forradalmár.


    Századvég-1956-os Intézet, 1993. 99 pp.
  • Ferencváros 1956 (A kerület fegyveres csoportjai).

    Ebben a kötetben az 1956-os forradalom fegyveres felkelőinek egyik központjában, a IX. kerületben (Ferencvárosban) végbement eseményeket igyekszem rekonstruálni. E városrészből (és VIII. kerületből) vettek részt a legtöbben a harci cselekményekben. Ezt csak részben indokolja, hogy az Üllői úton és a Nagykörúton volt a szovjet csapatok fő felvonulási területe. A külső kerületek, ahol szintén áthaladtak a szovjetek, lényegesen ritkábban lakott térségek, ezért ott nem bontakozhatott ki akkora ellenállás. A szociológiai kutatások csak részben mutatták ki, hogy miért erről területről került ki a felkelők nagy része. A IX. kerületben - különösen a Ferenc körúton kívül eső részen - a századforduló idején kialakult, nagy- és kisiparban, kereskedelemben dolgozó, időszaki munkából élő kispolgári-proletár rétegek az ötvenes években, a Rákosi-érában is őrizték kultúrájukat, tradíciójukat. Még a „közveszélyes munkakerülés” fenyegetésével sem lehetett belekényszeríteni őket a „bérrabszolgaságba”. Maguk döntötték el, mikor dolgoznak. Szívesen tartottak ki csellengő életmódjuk mellett, gyakran váltogatták munkahelyüket (ezen a téren széles választék állt a rendelkezésükre). A plebejus öntudatú lakosság rendszerint bizalmatlan, sőt ellenséges volt a mindenkori politikai elittel szemben. Ezt a réteget nemcsak a Horthy-rendszer, de még a kommunista hatalom sem tudta integrálni.

    A Ferencvárosban nagyon erősen élt a lokálpatriotizmus, amely nem is annyira a kerület egészét kovácsolta össze, mint inkább a kisebb körzeteket, amelyek kis közösségeket alkottak. A környék lakói ismerték egymást, a fiatalabb generáció együtt járt szórakozni, minden „balhéban” közösen vettek részt. Az egyes körzetek egymással is tartották a kapcsolatot. A szegényebbek által lakott Illatos-, Vágóhíd-, Aszódi-, Mihalkovics utcai és Mária Valéria telepeken volt a legerősebb az összetartás.

    1956-os Intézet, 1997. 340 o.
  • Az 1956-os forradalom a XIII. kerületben.

    E kis füzetben az angyalföldi fegyveres ellenállásról olvashatunk, amely valójában csak november 4-én bontakozott ki, igaz, ekkor – Csizmadi Ferenc vezetésével – elemi erővel. Addig viszont a Bogdán József őrnagy által vezetett rendőrkapitányság – ha nehézsége árán is – elfojtotta az alulról kezdeményezett forradalmi törekvéseket. Mindezek ellenére is súlyos megtorlás várt a XIII. kerületi ellenállókra: négyüket kivégezték.

    XIII. kerületi helytörténeti füzetek 2., 1997. 16 pp.
  • Corvinisták 1956 (A VIII. kerület fegyveres csoportjai).

    Ma már közismert a fegyveres felkelés jelentősége a forradalomban. Enélkül elképzelhetetlen lett volna az 1956. októberi szovjet támadás visszaverése, Gerőék eltávolítása a hatalomból, a többpártrendszer kereteinek megteremtése, a semlegesség bejelentése. A felkelők reménytelennek tűnő heroikus küzdelme adott erőteljes nyomatékot a korábban irreálisnak tartott forradalmi követeléseknek, amelyek az országos politikai eseményeket is döntő mértékben befolyásolták a forradalom alatt.

    A fegyveres felkelést a fegyveres csoportok, ezek között is a VIII. kerületi csoportok aspektusából vizsgáljuk. E közösségeknek természetesen, amellett, hogy a forradalmat szolgálták, önálló céljuk is volt, vezetőiket különféle ambíciók vezérelték, a „srácok” is különböző indítékokból vállalták a kockázatot. Mindegyik csoportnak megvan a maga önálló története. 

    Csoportról csoportra haladva mutatom be a VIII. kerületi fegyveres felkelés történetét. A csoportokat corvinistákra, „szabadnépesekre” és „vegyes” nemzetőrségekre osztottam. Corvinistáknak nevezem a Corvin közi felkelők mellett mindazokat a fegyveres csoportokat, amelyeknek az Üllői út–Nagykörút kereszteződésének közvetlen környékén rendezkedtek be, és kisebb-nagyobb mértékben összehangolták tevékenységüket. A corvinisták történetének rekonstrukcióját kiemelten fontosnak tartom, hiszen ezek a felkelők hősiességükkel nemzetközi hírnevet szereztek. Vitathatatlanul ők okozták a legnagyobb veszteséget a megszállóknak és magyar elvtársaiknak, oroszlánrészük volt a forradalom októberi győzelmében. Szerov és Zsukov jelentései tanusítják, hogy a corvinisták küzdelmének nemzetközi dimenziói is voltak. Az események részletes feltárását a történeti irodalomban fellelhető, egymással ellentmondó állítások is szükségessé teszik.

    A Szabad Nép székház csoport (amelyet kissé pontatlanul többnyire „Dudás-csoport”-nak neveznek) lényegesen különbözött nemcsak a VIII. kerületi, hanem minden más budapesti felkelő közösségtől. A „vegyes” nemzetőrségnek a fegyverszüneti időszakban katonákból és civilekből, illetőleg rendőrökből és civilekből kialakított fegyveres egységeket nevezem. Ezeket a csoportokat kompromisszumok tartották össze, tagjaik általában az alapvető célkitűzésekben sem értettek egyet.

    1956-os Intézet, 2001. 648 o.
  • Mítoszok helyett - 1956

    Az e kötetben szereplő tanulmányok korábbi változatai 1994–2002 között jelentek meg különböző folyóiratokban, periódiumokban. Együttes kiadásukat nem csupán tematikájuk indokolja – valamennyi dolgozat szorosan összefügg az 1956-os magyar forradalommal –, hanem az is, hogy e tárgykörök mindegyikét – kisebb-nagyobb mértékben – legendák, mítoszok lengik körül. Nem lehetnek illúzióink; már sokszorosan beigazolódott, hogy sziszifuszi küzdelem szembeszállni a szirénhangokkal, amelyek meg szeretnének édesíteni egy-egy történetet, vagy – rendszerint valamilyen ordas politikai célból – a forradalom egyes hőseit be akarják feketíteni. De talán mégis érdemes a kutatások eredményeit, a tényeket közzétenni, mivel akadnak olyanok is, akiket ezek (is) érdekelnek. Mint ahogy a mítoszok is érdekesek, csak tudjuk róluk, hogy azok egy másik „műfajhoz” tartoznak.

    Az ’56-os legendák már a forradalom első napjaiban kibimbóztak, akkor főleg az információk hiányából fakadóan. Ezek közül a legismertebb Nagy Imre védelmében született, miszerint a sztálinisták ráirányított géppisztollyal kényszerítették a statárium és a kijárási tilalom bevezetésére.

    A kötetben hat tanulmány olvasható:

    A Budapest ostroma, 1956. felfogható egy majdan megszülető monográfia rövid összegzésének.

    Dudás József, a Nemzeti Bizottmány mindenese ellentmondásos szerepet töltött be, és – ha lehet - még ellentmondásosabb az utókor megítélése.

    A legnagyobb vitákat Tóth Ilona története, halálra ítélése váltotta ’56 témaköréből. Koncepciós volt-e a per, vagy a medika két társával valóban megölt egy embert? A bizonyítékok már ekkoriban is elegendőek voltak. 

    Mansfeld Péter története és tragédiája talán a leggyakrabban visszatérő témája az ’56-os megemlékezéseknek. Nem véletlenül, hiszen a megtorlás legfiatalabb áldozatáról van szó.

    A bécsi „Magyar Forradalmi Tanács” és a „Bástya” csoport egy kül-, valamint egy belföldi ellenállócsoport tevékenységét mutatja be, egyes később is hírneves szereplővel.


    noran kiadó, 2003. 388 pp.
  • A (II. kerületi) Nemzeti Forradalmi Bizottmány.

    Évkönyv XI. Bp.,1956-os Intézet, 2003. 208-222. o.
  • Dokumentumfilmek `56.

    Metropolis, 2004/2 40-49. o.
  • Széna tériek 1956.

    A budai fegyveres ellenállás központja Széna téren volt. A második legismertebb és második legnépesebb felkelőcsoport, október 26–27-ig a Széna téren és a Margit híd budai hídfőjénél, majd október 27. és november 10. között a Széna téren és a Maros utcában tevékenykedett.

    A környékbeli fiatalok és a hozzájuk nagyszámban csatlakozó bányászok és ipari tanulók a legendás Szabó bácsi vezetésével harcoltak a sztálinista diktatúra és a megszálló szovjet csapatok ellen. Egyízben azonban a nagy túlerőben lévő szovjet-magyar erők ideiglenesen elűzték őket a környékről.

    E felkelőcsoport tartotta ellenőrzése alatt a legnagyobb területet, és mintegy 150 ÁVH-st, pártfunkcionáriust ejtett foglyul.

    Talán ma már hihetetlennek tűnik: e felkelők döntő többsége (akárcsak másutt) a függetlenségért, és egy desztalinizált valamiféle harmadikutas, jugoszláv-mintájú szocialista rendszer megvalósításáért küzdött.

    A november 4-én bevonuló szovjet csapatok támadásának fő célpontjai a Széna téri felkelők bázisai voltak. A csoport nagyobb része ezen a napon próbálta megállítani az óriási túlerővel érkező megszállókat. A továbbiakban már csak szórványos lövöldözésekkel nyugtalanították a szovjeteket és a magyar karhatalmistákat, illetőleg egy részük a hegyekben készült az ellenállásra, de a támadó páncélosok ellen sehol sem fejtettek ki komolyabb ellenállást. Becslésem szerint a novemberi harcokban a szovjetek öt-hat embert vesztettek, a felkelők pedig körülbelül tizet.

    A forradalom leverése után a Széna tériek közül többen elhagyták az országot. Az itthon maradtak nagyrészét 1956–59 között letartóztatták, tizennégyüket halálra ítéltek, és kivégeztek, a többiekre hosszabb-rövidebb börtönbüntetés várt.


    1956-os Intézet–Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2004. 370 o.
  • "Ellenfehérkönyv"(1956 képei Budapest Főváros Levéltárában)

    “Ellenfehérkönyv”: ezt az elnevezést nem én találtam ki, hanem Széll Sándor („Csendes”), aki egyetemista társaival a kádárista kiadványt cáfolandó kötet külföldi kiadását tervezték. Engem is hasonló cél vezérelt: ne prekoncepciózusan, hanem objektívan igyekszem bemutatni a fotók szereplőit. A fenti okok miatt (miszerint a képeket a megtorló hatóságok gyűjtötték össze) adódik az az aránytalanság, hogy az itt bemutatott képek nagy része a népítéletekről készült, elsősorban a Köztársaság téren.

    A fotóalbum két részből áll. Az eseményképek (45 darab) nagyobb részét a vizsgálótisztek a nyugati kiadványokból szerezték be, és használták fel eredménnyel. Ezek után találhatóak a rekonstrukciós fotók (28 darab), amelyeket a nyomozóhatóságok készítettek.

    Számos helyszínelési felvétel készült arról is, ahogy a fegyverrejtegető „előkeríti” a fegyverét, ezekből úgy találtam, hogy elegendő, ha csak a közismert forradalmárt, Fónay Jenőt mutatjuk be. perének legvitatottabb momentumaira Hasonló helyszínelésen látjuk Mansfeld Pétert is, a megtorlás legfiatalabb áldozatát.

    Tóth Ilona és társai perének legvitatottabb momentumaira ad magyarázatot két fotó, és az azok hátoldalán olvasható beismerést jelentő aláírások. Ehhez kapcsolódik a következő fénykép, amely – görög sorstragédiaként – négy ember halálát idézte elő.

    A forradalom szintén jól ismert személyiségének, Wittner Máriának 1956-os tevékenységét is végigkísérjük a képeken.

    Szerző kiadása, 2006. 44 o.
  • 1956 Mártírjai

    1956-os cselekmény miatt, bírói ítélet alapján 225 személyt végeztek ki. 52 százalékuk, vagyis 117 fõ ellen a fegyveres harcokban való részvételért hozták meg a legsúlyosabb ítéletet.

    Az albumomban kivégzettek születési, halálozási dátumát, foglalkozását, letartóztatásának, ítéleteinek idõpontját, és egyéb bírósági adatokat mindenütt feltüntettem.

    Az életrajzok csupán az 1956-os szerepekre korlátozódnak, azokra is csak szûken, vázlatosan. A leírtak ezúttal kizárólag levéltári forrásokon alapulnak.

    „Népköztársaság elleni bûntetteket”, amelyek (részben vagy egészében) a halálhoz vezettek:

    1. államrend elleni szervezkedés kezdeményezése, vezetése, szervezkedésben való részvétel,

    2. fegyverrejtegetés,

    3. izgatás,

    4. tiltott határátlépés,

    5. hûtlenség.

    Nagyon is szembetûnõen különbözõek azok a szerepek, amelyeket a kivégzettek a forradalomban betöltöttek. Bármennyire is lehangoló, ki kell jelenteni, hogy korántsem mindnyájan voltak makulátlan hõsök.

    A fényképek túlnyomó többségét különbözõ levéltárakból szereztem. A portréfotók különbözõ minõségûek, gyakorta még válogathattam is közöttük; igyekeztem lehetõleg mellõzni a fogságban készült fotókat, és inkább a kevésbé ismert képeket részesítettem elõnyben. Bár szinte mindent megtettem annak érdekében, hogy a gyûjteményem teljes legyen, 20 portréképet képtelen voltam beszerezni.

    Rubicon-Ház Bt., 2006. 212. pp.
  • Pesti srácok (Portrék 1956-ból).

    E kötet főszereplői a “pesti srácok", akikről levéltári források bizonyítják, hogy 1956 október-novemberében ,,Nagy-Budapest" területén spontan módon csoportokat alkotva fegyveresen vettek részt a szovjet megszallók és a rákosista magyar erők elleni harcokban, illetve nemzetőként a rendfenntartásban, vagy a csoportok tagjaiként vöröskeresztes és egyéb feladatokat láttak el. Így tehat a fegyveres ellenállásban szintén részt vevő katonai alakulatok vagy egyetemista nemzetőrségek nem kerültek be ebbe a kötetbe, csak ha a felkelőcsoportok kötelékébe tartoztak. Az egyes civil egységekhez rendelt katonai tanácsadók közül csak azokat szerepeltetjük, akik a novemberi szovjet beavatkozáskor nem hagyták magukra a felkelőket. 


    Stencil Alapítvány, 2006. 288. pp.
  • Köztársaság tér 1956

    E tanulmánykötet az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legismertebb, jelentős nemzetközi visszhangot kiváltó, súlyos tragédiával járó eseményéről szól. A szovjetek novemberi intervenciója részben ennek ürügyén kezdődött, a Kádár-rendszer kezdetétől mindvégig főleg erre a történetre épült az ellenforradalom mítosza. Még a rendszerváltást is túlélte számos legenda – vagy éppenséggel újak keletkeztek – a 90-es évek első felében még meg-megújuló vita folyt a felelősségről és a kazamatákról a lapok hasábjain.

    1956. október 23-án és az azt követő napokban a sztálinista diktatúra látványosan összeomlott, az „ancien régime” utolsó nyíltan mutatkozó hívei, a Budapesti Pártbizottságon tartózkodó pártfunkcionáriusok, államvédelmisták, katonatisztek 30-án szembeszálltak a támadó, alig szervezett, főleg VII. és VIII. kerületi forradalmi szabadcsapatokkal. A több órás harcból nagy szerencsével (a védők segítségére küldött páncélosok tévedésből a parancs ellenkezőjét hajtották végre) az ostromlók győztesen kerültek ki. Az igazi tragédia ezután következett: a lefegyverzett védők közül többen a nekivadult tömeg brutalitásának estek áldozatául. Erről számos fénykép, film készült, amelyek a szenzációéhes sajtó „jóvoltából” bejárták az egész világot. A régi-új hatalom november 4-étől kiemelt fontosságot tulajdonított a Köztársaság téri eseményekben résztvevők kézrekerítésének és elítélésének.


    1956-os Intézet, 2006. 224 o.
  • Angyalföld 1956 (Emberek, sorsok, emlékek; Juhász Katalinnal és Szabó Ivettel)

    Az újlipótvárosi értelmiségiek és az angyalföldi munkásság nagy tömegei lelkesen üdvözölték a forradalom kitörését. A XIII. kerületben is megalakitottak a Forradalmi Bizottságot, amely főként újlipótvárosi komunistákból állt A legtöbb gyárban is megalakultak a demokratikusan valasztott munkástanácsok. Ugyanakkor a kerületi pártbizottság, amelynek akkori titkára Biszku Béla volt, valamint a rendőrkapitányság a kezdettől fogva minden erőt mozgósított a forradalmi eszmék angyalföldi terjedése ellen. Mégis November 4-én elemi erővel kitört a kerület északi részén a szabadságharc, amelyet azonban két nap alatt legyűrt az intervenciós túlerő.


    Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény-1956-os Intézet, Budapest, 2006. 38-49 pp.
  • 1956 Ferencvárosban


    (Ferencvárosi Almanach; Helytörténeti zsebkönyv; Tudományos munkatárs; In: Ferencváros szabadságharcosai 13-94. o.). Ferencvárosi Helytörténeti Egyesület, Budapest, 2006.

  • Az 1956-os megtorlás adatbázisa.


    Budapest Főváros Levéltára, 2006. Lektorálás.


    [LINK=Az 1956-os megtorlás adatbázisa (2006. Lektorálás)]KRITIKA[LINK]

  • The Hungarian revolution of 1956 (Myths and Realities)

    Earlier versions of the essays in this volume have been published between 1994 and 2002 in various periodicals. They need to be collected not just because of their common theme – all are related to the Hungarian Revolution of 1956 – but also because every one of them is surrounded by legends, wrapped – to a greater,or lesser extent – in myths. We must not live with illusions; it has oft been shownthatto struggle against the voices of sirens, bent on enhancing somestory or other or, on the contrary, to denigrate the reputation of some revolutionary hero, usually for the sake of some base political motive,is a struggle like that of Sisyphus. Yet it may be a worth while enterprise, after all, to publish the results of research, factual as they maybe,for there are those who, afterall, are interested in whatreally happened. Of course, the myths are interesting for their own sake, as long as we keep in mind that they belong to another“genre.”

    Editors: Peter Pastor, Ivan Sanders. Ford. Mario D. Fenyõ. Distributed by Columbia University Press, New York, 2006. 210 pp.
  • "Jogot akartam mindenkinek" Iván Kovács László Emlékkönyv. (Filep Tiborral)

    A müncheni Új Hungáriában egy menekült szabadságharcos így reflektált Iván Kovács kivégzésére: „…lángoló lelkű hős és nagy szervező-tehetség volt”. 1989-ig csak a kádárista történetírók említették a nevét. 1993-ban a Történelmi Igazságtételi Bizottság, a Szabadságharcosok Világszövetsége és a 56-os Forradalmárok Nemzeti Szövetsége a Corvin közben helyezett el egy Iván Kovács-emléktáblát, majd 2001-ben szülővárosában, Debrecenben is.

    Mindezek ellenére megállapítható, hogy Magyarországon Iván Kovács utóélete is szerencsétlenül alakult. 1992-ben jelent meg idehaza (szamizdatban már 1985-ben) Pongrátz Gergely 1982-ben Chicagóban kiadott kötete (Corvin köz 1956), amely inkorrekt módon mutatja be Iván Kovács személyét és alaposan meghamisítja a forradalomban játszott szerepét, s végül árulónak állítja be.

    Bár több történeti munka és visszaemlékezés korrektül mutatja be Iván Kovács alakját és a forradalomban betöltött szerepét, a médiumok többsége még mindig elsősorban Pongrátz memoárjára támaszkodik. E kötet nem titkolt célja, hogy ezen változtasson, és Iván Kovács László végre elnyerje méltó helyét a köztudatban. Megítélésünk szerint ugyanis a magyar történelem egyik kiemelkedő személyisége.


    Gold Book, 2007. 180 pp.
  • Angyal István (1928–1958); Angyal István önvallomásai.

    Az első rész (Magyarbánhegyes – Auschwitz – Budapest) Angyal életének első 28 évét foglalja össze. A második Angyal István forradalom alatti cselekményeiről, szerepéről szól, mégpedig a saját frissen (1956. november 25.) megírt önvallomásában, amely talán az egyik legfontosabb kordokumentum. A harmadik Angyal utolsó 25 hónapját mutatja be, amelyet fogságban töltött. A kötet epilógusa Angyal utóéletét foglalja össze. A függelékben találjuk Angyal másik két önvallomását, amelyeket december első napjaiban írt, s amelyek nem ismétlik, hanem kiegészítik a novemberben írtakat.

    „De hogy egy kormány, mely nem tartózkodott Budapesten, a forradalom gócában, a proletáriátus hazai központjában, visszatérve ide ellenforradalmárnak kiáltson ki egy közel kétmilliós várost, az ország ipari gócpontját, az ország szellemi életének, történelmi hagyományainak központját, az egész ország lakosságának 1/5-ét, az mégsem helyes, ha nagyon szalonképesen akarom kifejezni magam.”

    Angyal István biográfiájához és önvallomásainak jegyzeteihez levéltári forrásokat és a már nagyobb részben elhunyt barátai, harcostársai visszaemlékezéseit használtam fel.

    Noran, Bp. 2008. 350 pp.