EÖRSI LÁSZLÓ (1955- )

Kötetek

  • A "véres csütörtök"

    Századvég, 1990/1. 241-251. o.
  • Angyal István Saját kezű vallomása

    Szöveggondozás, dokumentumválogatás, jegyzetkészítés,

    névmutató-összeállítás

    Pesti Szalon Kiadó. Bp. 1991. 211 o.
  • Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban.

    Ez a könyv a IX. kerületi, Tűzoltó utcai felkelők történetét mutatja be. Ez annyiban volt tipikus, hogy spontán módon szerveződött meg, mint a pesti utca sok más csoportja. Politikai irányvonalban viszont – a Tűzoltó utcai csoport vezetőinek (Angyal Istvan, Csongovai Per Olaf, és később Szirmai Ottó) hatására – sokkal baloldalibb volt, mint a többi. A felkelők túlnyomó többsége munkás származasú fiatal volt, a forradalom előtt az iparban dolgoztak, vagy szakmát tanultak. A sztálinista rendszer ellen, az ország függetlenségéért és a forradalom eredményeinek védelmében fogtak fegyvert. Az általanos korszellemet tükrözte egy kifüggesztett tábla: ,,A forradalom nem a meggazdagodás eszköze!” Szerzője egy ismeretlen Tűzoltó utcai forradalmár.


    Századvég-1956-os Intézet, 1993. 99 pp.
  • Ferencváros 1956 (A kerület fegyveres csoportjai).

    Ebben a kötetben az 1956-os forradalom fegyveres felkelőinek egyik központjában, a IX. kerületben (Ferencvárosban) végbement eseményeket igyekszem rekonstruálni. E városrészből (és VIII. kerületből) vettek részt a legtöbben a harci cselekményekben. Ezt csak részben indokolja, hogy az Üllői úton és a Nagykörúton volt a szovjet csapatok fő felvonulási területe. A külső kerületek, ahol szintén áthaladtak a szovjetek, lényegesen ritkábban lakott térségek, ezért ott nem bontakozhatott ki akkora ellenállás. A szociológiai kutatások csak részben mutatták ki, hogy miért erről területről került ki a felkelők nagy része. A IX. kerületben - különösen a Ferenc körúton kívül eső részen - a századforduló idején kialakult, nagy- és kisiparban, kereskedelemben dolgozó, időszaki munkából élő kispolgári-proletár rétegek az ötvenes években, a Rákosi-érában is őrizték kultúrájukat, tradíciójukat. Még a „közveszélyes munkakerülés” fenyegetésével sem lehetett belekényszeríteni őket a „bérrabszolgaságba”. Maguk döntötték el, mikor dolgoznak. Szívesen tartottak ki csellengő életmódjuk mellett, gyakran váltogatták munkahelyüket (ezen a téren széles választék állt a rendelkezésükre). A plebejus öntudatú lakosság rendszerint bizalmatlan, sőt ellenséges volt a mindenkori politikai elittel szemben. Ezt a réteget nemcsak a Horthy-rendszer, de még a kommunista hatalom sem tudta integrálni.

    A Ferencvárosban nagyon erősen élt a lokálpatriotizmus, amely nem is annyira a kerület egészét kovácsolta össze, mint inkább a kisebb körzeteket, amelyek kis közösségeket alkottak. A környék lakói ismerték egymást, a fiatalabb generáció együtt járt szórakozni, minden „balhéban” közösen vettek részt. Az egyes körzetek egymással is tartották a kapcsolatot. A szegényebbek által lakott Illatos-, Vágóhíd-, Aszódi-, Mihalkovics utcai és Mária Valéria telepeken volt a legerősebb az összetartás.

    1956-os Intézet, 1997. 340 o.
  • Az 1956-os forradalom a XIII. kerületben.

    E kis füzetben az angyalföldi fegyveres ellenállásról olvashatunk, amely valójában csak november 4-én bontakozott ki, igaz, ekkor – Csizmadi Ferenc vezetésével – elemi erővel. Addig viszont a Bogdán József őrnagy által vezetett rendőrkapitányság – ha nehézsége árán is – elfojtotta az alulról kezdeményezett forradalmi törekvéseket. Mindezek ellenére is súlyos megtorlás várt a XIII. kerületi ellenállókra: négyüket kivégezték.

    XIII. kerületi helytörténeti füzetek 2., 1997. 16 pp.
  • Corvinisták 1956 (A VIII. kerület fegyveres csoportjai).

    Ma már közismert a fegyveres felkelés jelentősége a forradalomban. Enélkül elképzelhetetlen lett volna az 1956. októberi szovjet támadás visszaverése, Gerőék eltávolítása a hatalomból, a többpártrendszer kereteinek megteremtése, a semlegesség bejelentése. A felkelők reménytelennek tűnő heroikus küzdelme adott erőteljes nyomatékot a korábban irreálisnak tartott forradalmi követeléseknek, amelyek az országos politikai eseményeket is döntő mértékben befolyásolták a forradalom alatt.

    A fegyveres felkelést a fegyveres csoportok, ezek között is a VIII. kerületi csoportok aspektusából vizsgáljuk. E közösségeknek természetesen, amellett, hogy a forradalmat szolgálták, önálló céljuk is volt, vezetőiket különféle ambíciók vezérelték, a „srácok” is különböző indítékokból vállalták a kockázatot. Mindegyik csoportnak megvan a maga önálló története. 

    Csoportról csoportra haladva mutatom be a VIII. kerületi fegyveres felkelés történetét. A csoportokat corvinistákra, „szabadnépesekre” és „vegyes” nemzetőrségekre osztottam. Corvinistáknak nevezem a Corvin közi felkelők mellett mindazokat a fegyveres csoportokat, amelyeknek az Üllői út–Nagykörút kereszteződésének közvetlen környékén rendezkedtek be, és kisebb-nagyobb mértékben összehangolták tevékenységüket. A corvinisták történetének rekonstrukcióját kiemelten fontosnak tartom, hiszen ezek a felkelők hősiességükkel nemzetközi hírnevet szereztek. Vitathatatlanul ők okozták a legnagyobb veszteséget a megszállóknak és magyar elvtársaiknak, oroszlánrészük volt a forradalom októberi győzelmében. Szerov és Zsukov jelentései tanusítják, hogy a corvinisták küzdelmének nemzetközi dimenziói is voltak. Az események részletes feltárását a történeti irodalomban fellelhető, egymással ellentmondó állítások is szükségessé teszik.

    A Szabad Nép székház csoport (amelyet kissé pontatlanul többnyire „Dudás-csoport”-nak neveznek) lényegesen különbözött nemcsak a VIII. kerületi, hanem minden más budapesti felkelő közösségtől. A „vegyes” nemzetőrségnek a fegyverszüneti időszakban katonákból és civilekből, illetőleg rendőrökből és civilekből kialakított fegyveres egységeket nevezem. Ezeket a csoportokat kompromisszumok tartották össze, tagjaik általában az alapvető célkitűzésekben sem értettek egyet.

    1956-os Intézet, 2001. 648 o.
  • Mítoszok helyett - 1956

    Az e kötetben szereplő tanulmányok korábbi változatai 1994–2002 között jelentek meg különböző folyóiratokban, periódiumokban. Együttes kiadásukat nem csupán tematikájuk indokolja – valamennyi dolgozat szorosan összefügg az 1956-os magyar forradalommal –, hanem az is, hogy e tárgykörök mindegyikét – kisebb-nagyobb mértékben – legendák, mítoszok lengik körül. Nem lehetnek illúzióink; már sokszorosan beigazolódott, hogy sziszifuszi küzdelem szembeszállni a szirénhangokkal, amelyek meg szeretnének édesíteni egy-egy történetet, vagy – rendszerint valamilyen ordas politikai célból – a forradalom egyes hőseit be akarják feketíteni. De talán mégis érdemes a kutatások eredményeit, a tényeket közzétenni, mivel akadnak olyanok is, akiket ezek (is) érdekelnek. Mint ahogy a mítoszok is érdekesek, csak tudjuk róluk, hogy azok egy másik „műfajhoz” tartoznak.

    Az ’56-os legendák már a forradalom első napjaiban kibimbóztak, akkor főleg az információk hiányából fakadóan. Ezek közül a legismertebb Nagy Imre védelmében született, miszerint a sztálinisták ráirányított géppisztollyal kényszerítették a statárium és a kijárási tilalom bevezetésére.

    A kötetben hat tanulmány olvasható:

    A Budapest ostroma, 1956. felfogható egy majdan megszülető monográfia rövid összegzésének.

    Dudás József, a Nemzeti Bizottmány mindenese ellentmondásos szerepet töltött be, és – ha lehet - még ellentmondásosabb az utókor megítélése.

    A legnagyobb vitákat Tóth Ilona története, halálra ítélése váltotta ’56 témaköréből. Koncepciós volt-e a per, vagy a medika két társával valóban megölt egy embert? A bizonyítékok már ekkoriban is elegendőek voltak. 

    Mansfeld Péter története és tragédiája talán a leggyakrabban visszatérő témája az ’56-os megemlékezéseknek. Nem véletlenül, hiszen a megtorlás legfiatalabb áldozatáról van szó.

    A bécsi „Magyar Forradalmi Tanács” és a „Bástya” csoport egy kül-, valamint egy belföldi ellenállócsoport tevékenységét mutatja be, egyes később is hírneves szereplővel.


    noran kiadó, 2003. 388 pp.
  • A (II. kerületi) Nemzeti Forradalmi Bizottmány.

    Évkönyv XI. Bp.,1956-os Intézet, 2003. 208-222. o.
  • Dokumentumfilmek `56.

    Metropolis, 2004/2 40-49. o.
  • Széna tériek 1956.

    A budai fegyveres ellenállás központja Széna téren volt. A második legismertebb és második legnépesebb felkelőcsoport, október 26–27-ig a Széna téren és a Margit híd budai hídfőjénél, majd október 27. és november 10. között a Széna téren és a Maros utcában tevékenykedett.

    A környékbeli fiatalok és a hozzájuk nagyszámban csatlakozó bányászok és ipari tanulók a legendás Szabó bácsi vezetésével harcoltak a sztálinista diktatúra és a megszálló szovjet csapatok ellen. Egyízben azonban a nagy túlerőben lévő szovjet-magyar erők ideiglenesen elűzték őket a környékről.

    E felkelőcsoport tartotta ellenőrzése alatt a legnagyobb területet, és mintegy 150 ÁVH-st, pártfunkcionáriust ejtett foglyul.

    Talán ma már hihetetlennek tűnik: e felkelők döntő többsége (akárcsak másutt) a függetlenségért, és egy desztalinizált valamiféle harmadikutas, jugoszláv-mintájú szocialista rendszer megvalósításáért küzdött.

    A november 4-én bevonuló szovjet csapatok támadásának fő célpontjai a Széna téri felkelők bázisai voltak. A csoport nagyobb része ezen a napon próbálta megállítani az óriási túlerővel érkező megszállókat. A továbbiakban már csak szórványos lövöldözésekkel nyugtalanították a szovjeteket és a magyar karhatalmistákat, illetőleg egy részük a hegyekben készült az ellenállásra, de a támadó páncélosok ellen sehol sem fejtettek ki komolyabb ellenállást. Becslésem szerint a novemberi harcokban a szovjetek öt-hat embert vesztettek, a felkelők pedig körülbelül tizet.

    A forradalom leverése után a Széna tériek közül többen elhagyták az országot. Az itthon maradtak nagyrészét 1956–59 között letartóztatták, tizennégyüket halálra ítéltek, és kivégeztek, a többiekre hosszabb-rövidebb börtönbüntetés várt.


    1956-os Intézet–Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2004. 370 o.
  • "Ellenfehérkönyv"(1956 képei Budapest Főváros Levéltárában)

    “Ellenfehérkönyv”: ezt az elnevezést nem én találtam ki, hanem Széll Sándor („Csendes”), aki egyetemista társaival a kádárista kiadványt cáfolandó kötet külföldi kiadását tervezték. Engem is hasonló cél vezérelt: ne prekoncepciózusan, hanem objektívan igyekszem bemutatni a fotók szereplőit. A fenti okok miatt (miszerint a képeket a megtorló hatóságok gyűjtötték össze) adódik az az aránytalanság, hogy az itt bemutatott képek nagy része a népítéletekről készült, elsősorban a Köztársaság téren.

    A fotóalbum két részből áll. Az eseményképek (45 darab) nagyobb részét a vizsgálótisztek a nyugati kiadványokból szerezték be, és használták fel eredménnyel. Ezek után találhatóak a rekonstrukciós fotók (28 darab), amelyeket a nyomozóhatóságok készítettek.

    Számos helyszínelési felvétel készült arról is, ahogy a fegyverrejtegető „előkeríti” a fegyverét, ezekből úgy találtam, hogy elegendő, ha csak a közismert forradalmárt, Fónay Jenőt mutatjuk be. perének legvitatottabb momentumaira Hasonló helyszínelésen látjuk Mansfeld Pétert is, a megtorlás legfiatalabb áldozatát.

    Tóth Ilona és társai perének legvitatottabb momentumaira ad magyarázatot két fotó, és az azok hátoldalán olvasható beismerést jelentő aláírások. Ehhez kapcsolódik a következő fénykép, amely – görög sorstragédiaként – négy ember halálát idézte elő.

    A forradalom szintén jól ismert személyiségének, Wittner Máriának 1956-os tevékenységét is végigkísérjük a képeken.

    Szerző kiadása, 2006. 44 o.
  • 1956 Mártírjai

    1956-os cselekmény miatt, bírói ítélet alapján 225 személyt végeztek ki. 52 százalékuk, vagyis 117 fõ ellen a fegyveres harcokban való részvételért hozták meg a legsúlyosabb ítéletet.

    Az albumomban kivégzettek születési, halálozási dátumát, foglalkozását, letartóztatásának, ítéleteinek idõpontját, és egyéb bírósági adatokat mindenütt feltüntettem.

    Az életrajzok csupán az 1956-os szerepekre korlátozódnak, azokra is csak szûken, vázlatosan. A leírtak ezúttal kizárólag levéltári forrásokon alapulnak.

    „Népköztársaság elleni bûntetteket”, amelyek (részben vagy egészében) a halálhoz vezettek:

    1. államrend elleni szervezkedés kezdeményezése, vezetése, szervezkedésben való részvétel,

    2. fegyverrejtegetés,

    3. izgatás,

    4. tiltott határátlépés,

    5. hûtlenség.

    Nagyon is szembetûnõen különbözõek azok a szerepek, amelyeket a kivégzettek a forradalomban betöltöttek. Bármennyire is lehangoló, ki kell jelenteni, hogy korántsem mindnyájan voltak makulátlan hõsök.

    A fényképek túlnyomó többségét különbözõ levéltárakból szereztem. A portréfotók különbözõ minõségûek, gyakorta még válogathattam is közöttük; igyekeztem lehetõleg mellõzni a fogságban készült fotókat, és inkább a kevésbé ismert képeket részesítettem elõnyben. Bár szinte mindent megtettem annak érdekében, hogy a gyûjteményem teljes legyen, 20 portréképet képtelen voltam beszerezni.

    Rubicon-Ház Bt., 2006. 212. pp.
  • Pesti srácok (Portrék 1956-ból).

    E kötet főszereplői a “pesti srácok", akikről levéltári források bizonyítják, hogy 1956 október-novemberében ,,Nagy-Budapest" területén spontan módon csoportokat alkotva fegyveresen vettek részt a szovjet megszallók és a rákosista magyar erők elleni harcokban, illetve nemzetőként a rendfenntartásban, vagy a csoportok tagjaiként vöröskeresztes és egyéb feladatokat láttak el. Így tehat a fegyveres ellenállásban szintén részt vevő katonai alakulatok vagy egyetemista nemzetőrségek nem kerültek be ebbe a kötetbe, csak ha a felkelőcsoportok kötelékébe tartoztak. Az egyes civil egységekhez rendelt katonai tanácsadók közül csak azokat szerepeltetjük, akik a novemberi szovjet beavatkozáskor nem hagyták magukra a felkelőket. 


    Stencil Alapítvány, 2006. 288. pp.
  • Köztársaság tér 1956

    E tanulmánykötet az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legismertebb, jelentős nemzetközi visszhangot kiváltó, súlyos tragédiával járó eseményéről szól. A szovjetek novemberi intervenciója részben ennek ürügyén kezdődött, a Kádár-rendszer kezdetétől mindvégig főleg erre a történetre épült az ellenforradalom mítosza. Még a rendszerváltást is túlélte számos legenda – vagy éppenséggel újak keletkeztek – a 90-es évek első felében még meg-megújuló vita folyt a felelősségről és a kazamatákról a lapok hasábjain.

    1956. október 23-án és az azt követő napokban a sztálinista diktatúra látványosan összeomlott, az „ancien régime” utolsó nyíltan mutatkozó hívei, a Budapesti Pártbizottságon tartózkodó pártfunkcionáriusok, államvédelmisták, katonatisztek 30-án szembeszálltak a támadó, alig szervezett, főleg VII. és VIII. kerületi forradalmi szabadcsapatokkal. A több órás harcból nagy szerencsével (a védők segítségére küldött páncélosok tévedésből a parancs ellenkezőjét hajtották végre) az ostromlók győztesen kerültek ki. Az igazi tragédia ezután következett: a lefegyverzett védők közül többen a nekivadult tömeg brutalitásának estek áldozatául. Erről számos fénykép, film készült, amelyek a szenzációéhes sajtó „jóvoltából” bejárták az egész világot. A régi-új hatalom november 4-étől kiemelt fontosságot tulajdonított a Köztársaság téri eseményekben résztvevők kézrekerítésének és elítélésének.


    1956-os Intézet, 2006. 224 o.
  • Angyalföld 1956 (Emberek, sorsok, emlékek; Juhász Katalinnal és Szabó Ivettel)

    Az újlipótvárosi értelmiségiek és az angyalföldi munkásság nagy tömegei lelkesen üdvözölték a forradalom kitörését. A XIII. kerületben is megalakitottak a Forradalmi Bizottságot, amely főként újlipótvárosi komunistákból állt A legtöbb gyárban is megalakultak a demokratikusan valasztott munkástanácsok. Ugyanakkor a kerületi pártbizottság, amelynek akkori titkára Biszku Béla volt, valamint a rendőrkapitányság a kezdettől fogva minden erőt mozgósított a forradalmi eszmék angyalföldi terjedése ellen. Mégis November 4-én elemi erővel kitört a kerület északi részén a szabadságharc, amelyet azonban két nap alatt legyűrt az intervenciós túlerő.


    Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény-1956-os Intézet, Budapest, 2006. 38-49 pp.
  • 1956 Ferencvárosban


    (Ferencvárosi Almanach; Helytörténeti zsebkönyv; Tudományos munkatárs; In: Ferencváros szabadságharcosai 13-94. o.). Ferencvárosi Helytörténeti Egyesület, Budapest, 2006.

  • Az 1956-os megtorlás adatbázisa.


    Budapest Főváros Levéltára, 2006. Lektorálás.


    [LINK=Az 1956-os megtorlás adatbázisa (2006. Lektorálás)]KRITIKA[LINK]

  • The Hungarian revolution of 1956 (Myths and Realities)

    Earlier versions of the essays in this volume have been published between 1994 and 2002 in various periodicals. They need to be collected not just because of their common theme – all are related to the Hungarian Revolution of 1956 – but also because every one of them is surrounded by legends, wrapped – to a greater,or lesser extent – in myths. We must not live with illusions; it has oft been shownthatto struggle against the voices of sirens, bent on enhancing somestory or other or, on the contrary, to denigrate the reputation of some revolutionary hero, usually for the sake of some base political motive,is a struggle like that of Sisyphus. Yet it may be a worth while enterprise, after all, to publish the results of research, factual as they maybe,for there are those who, afterall, are interested in whatreally happened. Of course, the myths are interesting for their own sake, as long as we keep in mind that they belong to another“genre.”

    Editors: Peter Pastor, Ivan Sanders. Ford. Mario D. Fenyõ. Distributed by Columbia University Press, New York, 2006. 210 pp.
  • "Jogot akartam mindenkinek" Iván Kovács László Emlékkönyv. (Filep Tiborral)

    A müncheni Új Hungáriában egy menekült szabadságharcos így reflektált Iván Kovács kivégzésére: „…lángoló lelkű hős és nagy szervező-tehetség volt”. 1989-ig csak a kádárista történetírók említették a nevét. 1993-ban a Történelmi Igazságtételi Bizottság, a Szabadságharcosok Világszövetsége és a 56-os Forradalmárok Nemzeti Szövetsége a Corvin közben helyezett el egy Iván Kovács-emléktáblát, majd 2001-ben szülővárosában, Debrecenben is.

    Mindezek ellenére megállapítható, hogy Magyarországon Iván Kovács utóélete is szerencsétlenül alakult. 1992-ben jelent meg idehaza (szamizdatban már 1985-ben) Pongrátz Gergely 1982-ben Chicagóban kiadott kötete (Corvin köz 1956), amely inkorrekt módon mutatja be Iván Kovács személyét és alaposan meghamisítja a forradalomban játszott szerepét, s végül árulónak állítja be.

    Bár több történeti munka és visszaemlékezés korrektül mutatja be Iván Kovács alakját és a forradalomban betöltött szerepét, a médiumok többsége még mindig elsősorban Pongrátz memoárjára támaszkodik. E kötet nem titkolt célja, hogy ezen változtasson, és Iván Kovács László végre elnyerje méltó helyét a köztudatban. Megítélésünk szerint ugyanis a magyar történelem egyik kiemelkedő személyisége.


    Gold Book, 2007. 180 pp.
  • Angyal István (1928–1958); Angyal István önvallomásai.

    Az első rész (Magyarbánhegyes – Auschwitz – Budapest) Angyal életének első 28 évét foglalja össze. A második Angyal István forradalom alatti cselekményeiről, szerepéről szól, mégpedig a saját frissen (1956. november 25.) megírt önvallomásában, amely talán az egyik legfontosabb kordokumentum. A harmadik Angyal utolsó 25 hónapját mutatja be, amelyet fogságban töltött. A kötet epilógusa Angyal utóéletét foglalja össze. A függelékben találjuk Angyal másik két önvallomását, amelyeket december első napjaiban írt, s amelyek nem ismétlik, hanem kiegészítik a novemberben írtakat.

    „De hogy egy kormány, mely nem tartózkodott Budapesten, a forradalom gócában, a proletáriátus hazai központjában, visszatérve ide ellenforradalmárnak kiáltson ki egy közel kétmilliós várost, az ország ipari gócpontját, az ország szellemi életének, történelmi hagyományainak központját, az egész ország lakosságának 1/5-ét, az mégsem helyes, ha nagyon szalonképesen akarom kifejezni magam.”

    Angyal István biográfiájához és önvallomásainak jegyzeteihez levéltári forrásokat és a már nagyobb részben elhunyt barátai, harcostársai visszaemlékezéseit használtam fel.

    Noran, Bp. 2008. 350 pp.
  • A "Baross Köztársaság" (A VII. kerület felkelőcsoportjai).

    E tanulmánykötet a VII. kerületi felkelőcsoportokról szól, amelyek csaknem az októberi harcok befejezésekor alakultak, hogy részt vegyenek a sztálini rendszer lebontásában. A novemberi harcokból viszont alaposan kivették a részüket, a belvárosi körzetben ők folytatták legtovább az ellenállást az óriási szovjet túlerővel szemben.

    A legnagyobb VII. kerületi és a harmadik legnépesebb budapesti csoport a Baross téri volt, Nickelsburg László irányításával. Az első napokban „Baross Köztársaságként” tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes nemzetőrségbe. November 4-e este, miután a szovjetek szétlőtték bázisukat, szétszóródva folytatták a harcot.

    A Thököly úti csoport – amely túlnyomó részben „lumpenproletárokból” állt – Klauber István vezetésével kirívó sikerrel harcolt a megszállók ellen.

    A kerület Lenin körúti körzetében több csoport is megalakult, miután a kormányfő tűzszünetet hirdetett. A Kovács Dezső hőszigetelő vezette „Farkas-csoport” az Almássy téret, és a Steiner Lajos szállítómunkás vezette Csengery utcai csoport, a kerületi tanács épületét foglalta el. A Hársfa utcai kapitányságon lévő csoporttal kiegészülve együttesen foglalták el a Royal szállót és a Közlekedés és Postaügyi Minisztériumot és 9–10-éig kitartottak.

    E kerület fegyveres forradalmárai közül ítéltek halálra a legtöbbet, összesen 37-et. Közülük egyiküket sem részesítették kegyelemben.


    1956-os Intézet – L’Harmattan – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. 2011. 512 pp.
  • "Megbombáztuk Kaposvárt" (A kaposvári Csiky Gergely Színház és a kultúrpolitika).

    A hetvenes évek közepére Kaposvárott alakult ki a legnagyobb hatású magyar színház. A kitüntetett figyelemnek is köszönhetően kezdte jó néhány előadás tűrt kategória az aczéli kereteit feszegetni.

    A legprovokatívabb (egyben a legsikeresebb) produkciójuk igen erős ’56-os áthallása miatt a Peter Weiss Marat/Sade-ja volt. A művelődési miniszter a sajtóban fejezte ki rosszallását, Kádár János pedig nagyobb szigort követelt elvtársaitól. Ám az előadás mindeközben átütő nemzetközi sikereket aratott, így végül nem tiltottak be.

    A rendszerváltás utáni csaknem tíz évig tartó viszonylagos függetlenségét lassanként újból a politikai beavatkozás kísérletei váltották fel. A hatalomra jutó Fidesz–KDNP nem kedvelte az aktuális üzeneteket közvetítő és egyben „polgárpukkasztó” produkciókat.

    Az 56 06/őrült lélek vert hadak című előadás sokakat magyarságukban sértett, és ez kapóra jött a jobboldali városvezetésnek arra, hogy Schwajda György igazgatói kinevezésével a színház arculatát megváltoztatva, megszüntesse a „Kaposvár-jelenséget”.

    Így e nagy múltú, Európa-szerte ismert műhely ledarálásában a „nemzeti erők” eredményesebbnek bizonyultak a pártállami kultúrvezetésnél.


    Napvilág Kiadó – 1956-os Intézet Alapítvány, 2013. 224 pp.
  • Soroksár 1956.

    A soroksári felkelők, nemzetőrök a szovjetek második intervenciója előtt közös parancsnokság alatt, két nagyobb csoportban tevékenykedtek, később már csak egy bázishelyről folytatták az egyre reménytelenebb ellenállást. Ez a közösség jóval kevésbé spontán módon jött létre, mint a főváros belső kerületeiben, mivel tagjai közül sokan már régóta ismerték egymást. Sajnos csak ritkán derül ki a forrásokból, hogy e forradalmárok milyen indítékokból vállalták a harcokkal járó súlyos kockázatot, és hogy vezetőiket milyen ambíciók vezérelték. 

    Ebben a témakörben messzemenőkig a legtöbb forrás a Juta-dombon harcolt három katonai alakulatokhoz köthető. (Itt vettek részt legnagyobb létszámban és legnagyobb tűzerővel a szabadságharcban a magyar hadsereg katonái.) Ezek között találjuk az 1956os megtorlás legtöbb – 52 főnyi – vádlottat felvonultató esztergomi légvédelmi tüzérek perét. De a pestszentlőrinci légvédelmi tüzérek és a kiskunmajsai lövészek egyesített, 25 főt felvonultató perében is nagyon sok adatot találhatunk.

    A kötet első része Soroksár fegyveres ellenállásának történetét dolgozza fel, a második részben az eseménytörténethez kapcsolódó interjúk következnek, a harmadikban a soroksári fegyveres ellenállásban részt vettek életrajza.


    Táncsics Mihály Művelődési Ház, 2014. 304. pp.
  • Kérdések és válaszok 1956-ról. (Feitl Istvánnal, Ripp Zoltánnal és Standeisky Évával.)

    A Kérdések és válaszok sorozat e darabjával olyan uj szemléletű, áttekintő munkát vehet kezébe az olvasó az iskolában és azon kivül egyarant , amelyből megbizhatóan tájékozódhat e máig lezáratlan és nehezen feldolgozható időszakról, az 1956-os forradalom és szabadságharcról. A benne helyet kapott írások amellett, hogy a jobb megértést elősegitendő felvázoljak az előzményeket és a háttérben zajló eseményeket is, a legfontosabb mozzanatokra koncentrálva, az objektivitáshoz ragaszkodva foglalják össze dióhéjban a történteket, megkísérelve értelmezve bemutatni a magyar történelem e jelentős eseményét.


    Napvilág Kiadó, 2015. 138 pp.
  • A pesterzsébeti fegyveres ellenállás, 1956

    Kötetünk Pesterzsébet 1956os történetéről szól. Ma már nem látszik a Juta-domb, ahol 1956 november 4-én – a szovjetek intervenciójának napján – az egyik legsúlyosabb harc zajlott le, amelyben komoly veszteséget szenvedtek a világ legerősebb szárazföldi hadseregét felvonultató szovjet erők és magyar csatlósaik.

    E harcban az idevezényelt katonákon kívül részt vettek a városrész civil fegyveresei is, akik már a forradalom első napjaitól sokat tettek a demokratizálás és a függetlenség eléréséért. Nemzetőrségi csoportjaik Pesterzsébeten szerte tevékenykedtek. A tanulmánykötet elsősorban róluk szól, ahogyan a sztálinista rendszer lebontásáért küzdöttek.

    A forradalmat követő megtorlás részben a Juta-dombnál lefolyt harcokhoz kapcsolódik a legnagyobb, 52 fős monstre perrel, amelyben 11 halálos ítélet hirdettek ki, és hét katonát ki is végeztek. Rajtuk kívül felakasztottak két civilt is. Többeknek 15 éves börtönbüntetést kellett elszenvedniük.

    A kötetben a tanulmányt interjúk, életrajzok, forrásjegyzék, névmutató, különböző táblázatok és illusztrációk egészítik ki.


    1956-os Intézet Alapítvány – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 230 pp.
  • Kőbánya 1956 (Fegyveres ellenállás a X. kerületben)

    Az események rekonstruálása amiatt is problematikusabb, hogy a kőbányai forradalmi események három legfőbb vezetője (Sótonyi Tamás, Kovács József, Drabant Ervin) az ellenállás leverése után azonnal emigrált, róluk, tőlük alig tudunk valamit. Pedig távolról sem jelentéktelen események zajlottak le Kőbányán. Bár a helyi pártbizottság a forradalom első időszakában féken tudta tartani a társadalom önszerveződését, a tűzszüneti időszakban erre már a legkevésbé sem volt képes, majd a szabadságharcosok az intervenciós csapatok több páncélosát is megsemmisítették.

    Még az olyan fontos eseményről sincsenek források, mint a Gyűjtőfogházban lévő rabok kiszabadítása. Leginkább a Pf. 2960. sz. „honi” légvédelmi tüzérezred 4. ütegének beosztottaitól származó források segítségével kapunk képet az itteni történésekről.

    Kőbányai Önkormányzat támogatásával az 1956-os Intézet Alapítvány, 2016. 92 pp.
  • A csepeli fegyveres ellenállás, 1956

    "Vörös Csepel" hűségében talán leginkább megbízott a kommunista diktatúra. Mindhiába, pár nap múlva összeomlott a helyi hatalom, bázisaikat rövid időn belül elfoglalták a zsarnokságot végképp megelégelő tömegek. A felkelők különösen a városrészt központját és a Királyerdőt vonták ellenőrzésük alá. Bár a régi hatalom átmenetileg visszaszerezte a városrészt, de a politikai fordulat következtében a forradalmárok vették kezükbe az irányítást, és a felkelők nemzetőrökké lényegültek át.

    November 4-étől e körzetben az egyik legkeményebb, legelszántabb ellenállás bontakozott ki, amely hat napig tartott, és súlyos áldozatokkal – a magyar oldalról főleg a lakosság soraiból –, a városrész lerombolásával járt. A novemberi harcok következtében a magyar részről összesen 69-en haltak meg, míg a megszálló erők 15–20 főt vesztettek.

    A kádárista megtorlás során 12 csepeli felkelőt, szabadságharcost ítélték halálra és végeztek ki, mások súlyos börtönbüntetést szenvedtek.


    1956. Kronosz– Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–1956-os Intézet, 2016. 226 pp.
  • Zugló 1956 (Fegyveres ellenállás a XIV. kerületben)

    Zuglóban gyorsan megkezdődött a társadalom önszerveződése, elsősorban az újjáéledő (1945-47) Nemzeti Bizottság jóvoltából. Újjászervezték a közigazgatást, így a helyi nemzetőrséget is. A fegyveres egyetemi szervezet, a Forradalmi Egyetemi Zászlóalj sehol az országban nem jutott ekkora szerephez, mint ebben a kerületben.

    A november 4-én kezdődő szabadságharc elsősorban a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésénél, tehát a VII. és a XIV. kerület határában bontakozott ki. Itt országos szinten is az egyik legeredményesebb ellenállás folyt, amelyben a „csikágói” nagyvagányok (játszották a főszerepet. 

    A megtorlás legsúlyosabban az ő köreiket érte: tizenkettőjüket kivégezték. A zuglói körzetben tíz forradalmárt ítélték tíz évnél súlyosabb börtönbüntetésre. Tizenegyen – köztük több vezető – hagyták el az országot.


    Zuglói Önkormányzat, 2016. 138 pp.
  • "Rendkívüli idők, rendkívüli cselekmények" (Tóth Ilona és Mansfeld Péter története és mítosza)

    Kötetünk három tanulmányból áll. A rendhagyó bevezető arról szól, hogy a pártállami tabusítás, agyonhallgatás után miként torzult el, miként vált az aktuálpolitika martalékává az 1956-os forradalom és szabadságharc ethosza.

    Három bátorlelkű forradalmár, Tóth Ilona és két társa megölt egy besúgónak vélt embert. Ezt az eseményt a cáfolhatatlan bizonyítékok ellenében – bármennyire is szeretnénk – nem tudjuk meg nem történtté tenni. Fontos lenne, hogy szembe tudjunk nézni a múltunkkal.

    A forradalom legfiatalabb kivégzettje, Mansfeld Péter távolról sem volt gáncstalan szabadsághős, viszont ő a megtorlás embertelenségének, legfőbb szimbóluma.


    Szerzői kiadás, 2016. 204 pp.
  • Pesti srácok az Erzsébetvárosban

    Az Erzsébetvárosban különösen jelentős szerephez jutott a „Csikágónak” nevezett városnegyed, azon belül a Baross tériek, akik különleges stratégiai fontosságú bázishelyet foglaltak el. A Lenin (ma Erzsébet) körúton vagy annak közvetlen közelében működő csoportok is fontos szerepet töltöttek 1956 történetében, sorrendben a „Wesselényi-csoport”, a Csengery utcai tanács és a Hársfa utcai rendőrkapitányság nemzetőrsége, végül a Lenin körúti pártház és a New York palota civil védői. Különösen fontos helyszín volt a Péterfy Sándor utcai kórház (a „forradalom kórháza”), amely mindvégig támogatta a felkelőket, majd a politikai ellenállás egyik legfontosabb központja lett.

    7. Kerület Barátai Egyesület, 2016. 40 pp.
  • ’56 Erzsébetvárosban

    E füzetben fellelhetőek a jelentősebb szabadságharc-központok (Baross tér, Almássy tér, Csengery utca, Hársfa utca, Thököly út), de olvashatunk a forradalom olyan fontos VII. kerületi jelenlétéről, mint az első szabad sajtó és annak színhelye, a New York Palota, a “forradalom kórházáról” ami ma is működő Péterfy Sándor utcai kórházat jelentette, valamint a nemzetközi hírnevet szerzett Nagy-budapesti Központi Munkástanácsról, amely az Akácfa utcában székelt.


    Erzsébetvárosi Polgármesteri Hivatal, 2017. 18 pp.
  • A "budai srácok" 1956

    E tanulmánykötet a főváros budai oldala 1956-os fegyveres csoportjainak történetét tárgyalja – a Széna tériek kivételével. A hat budai kerületben különböző időpontokban és eltérő körülmények között, egymástól függetlenül jöttek létre ellenállóközpontok, amelyek többnyire munkások, ipari tanulók köreiből rekrutálódtak.

    A megalakult nemzetőrségi csoportok a rendfenntartást igyekeztek biztosítani, míg egyes osztagaik az előző rendszer vétkeseit keresték, hogy felelősségre vonják őket. 

    A szovjetek novemberi intervenciójára napokig tartó ellenállás bontakozott ki a Budaváron, az óbudai Schmidt-kastélyban és a Kamaraerdőnél, a balatoni műút S kanyarjánál. Egy-egy napig tartó fegyveres konfliktus zajlott a Déli pályaudvar körzetében és a Móricz Zsigmond körtér környékén.

    A kádárista megtorlás során a budai szabadságharcosok közül – a Széna térieken kívül – tizenhármat végeztek ki, hatan pedig még az 1963-as „nagy amnesztia idején” sem szabadultak.


    OSZK, 2018. 300 pp.
  • A pesti lányok 1956

    E tanulmánykötetben 66 nő szerepel, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc idején egy-egy harcoló csoportban fegyverrel vagy vöröskeresztes tevékenységgel, élelemellátással, netán röpcédulák előállításával vettek részt a szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelemben.

    Sorsuk, sorozatos megaláztatásuk, alávetettségük tükrözi azt a társadalmi rendszert is, amelyben éltek. Az 1956-os forradalom és szabadságharc egy kivételes időszak volt számukra: megélték a szabadság reményét.

    A résztvevők személyiségükben is igen különböznek, valamint abban is, hogy miért vállaltak szerepet a forradalomban. Egyesek tudatosan, végeredményben az egyetemisták 16 pontjának érvényesítéséért szálltak síkra, míg mások véletlenül kerültek bele a küzdelmekbe, inkább csak sodródtak az eseményekkel.

    Kevéssé ismert forradalmárok mellett olvashatunk itt híres nőkről is, mint Tóth Ilonáról, akiről jelenleg is élénk viták folynak, személyiségének értékelése már 1957 óta megosztja a közvéleményt. A kötet szereplői között találjuk Wittner Máriát is, akinek személye szintén éles vitákat vált ki.

    Noran Libro, 2019. 212 pp.
  • A külpesti srácok 1956

    E tanulmánykötet a főváros északi és keleti körzetei 1956-os fegyveres ellenállásának történetét tárgyalja. A külvárosi forradalom sajátossága, hogy a helyi mikrostruktúrának sokkal nagyobb jelentősége volt, mint a Budapest belső körzeteiben; a peremvárosi régiókban mindenütt a tár- sadalom gyors önszerveződése következett be október 23-a után. Az alapvető célkitűzéseik mindenütt ugyanazok voltak a külső körzetekben is. Legfontosabbak: az ország függetlenségének a visszaszerzése és a demokrácia megteremtése. Angyalföldön a hatalom csak a novemberi intervenciós csapatok támadásakor omlott össze, amikor a kerület északi részén intenzív ellenállás bontakozott ki. Az Újpesti Nemzeti Bizottság nemcsak a közigazgatást irányította, hanem – rendkívüli módon – a közbiztonságot, sőt a szabadságharc szervezését és vezetését is. Pestszentlőrincen szinte teljes konszenzus jött létre a régi rendfenntartó erők és a spontán módon összeállt felkelők között – természetesen csak november 4-éig. Kispesten a közbiztonság ellenőrzését a katonai és nemzetőrségi-rendőrségi erők együtt gyakorolták. A szabadságharcot viszont a civil erők folytatták.

    Wesley János Lelkészképző Főiskola, 2020. 436 pp