Egyéni kezdeményezés

A pénzügyminiszter a jövő államát úgy képzeli el, hogy abban a mainál jóval nagyobb szerep jut az egyéni kezdeményezésnek és a választásnak a különféle intézmények különféle szintű szolgáltatásai között. Némileg persze ma is választhatunk, mondja, felkereshetjük például az orvost magánrendelésen is, de csak akkor, ha – a kötelező tébéjárulékon felül – annak árát is megfizetjük. A jövő államában ellenben a polgár tudja majd, mit miért kap cserébe, vagyis valóságossá válik a biztosítási elv. A szolidaritás elvéből pedig, ha szerényebb mértékben is, de azoknak jutna áldás, akik valamilyen okból alulmaradnak az egyének által kezdeményezett versenyben. A fiatalok javaslata szerint már most elkezdhetnék gyűjteni a pénzt majdani nyugdíjukra (pontosabban időskori járandóságuk egyéni kezdeményezéseiktől függő részére). S amilyen mértékben a magukét gyűjtik, annyiban „hátat fordítanak” idős kortársaiknak. Utóbbiakért helytállna – adósságot vállalna – az állam. Ez a pénzügyminiszter szerint méltányos, hiszen az állam adós a mai nyugdíjasoknak, akiktől annak idején a szocializmusépítés hevében pénzt csaklizott el, hogy így gyarapítsa a közvagyont. A privatizációs bevételek mondhatni a nyugdíjasok kárpótlására fordíttatnak. Ha így lesz, akkor persze az adófizetők (azaz főként a fiatalabb generációk) állják az állam növekvő kamatterheit, ennyiben tehát az egyéni kezdeményezők is szolidárisak lesznek idős kortársaik iránt. Az elképzelés ellenzői számon kérik az „intergenerációs szolidaritást”: azt állítják, hogy a felerészt egyéni, felerészt társadalmi finanszírozású rendszer nem gondoskodna eléggé az idős generációkról. Az Európában kiforrott nyugdíjrendszerek – érvelnek – garantálják, hogy ne szenvedjen szükséget a merőben demográfiai, azaz az egyénen kívül álló okok miatt növekvő nyugdíjastábor. Magyarország jövője a kiöregedő Ratkó-gyerekek, majd Ratkó-unokák jövője. Vállalhatja-e a társadalom, kérdik, az ő kiszolgáltatottságukat? S a fiatalok? A pénzügyminiszter elképzelése szerint húsz-harminc évre előre kell gondolkodniuk. Ez bizony gyökeres életszemléletbeli változás volna. A fő kérdés tehát, amely a reform gyorsított vitájában is válaszra vár: vajon bevezethetjük-e az egyéni kezdeményezést, s egyáltalán akarjuk-e.