Eörsi László: „Ellenfehérkönyv”

Az első bekezdés legyen a reklámé. Ezt a fotóalbumot még 2005 első felében készítettem el, Budapest Főváros Levéltára igazgatójának megbízásából, kizárólag az intézmény birtokában lévő képanyagból. Ám a kiszemelt lektor, Szakolczai Attila (munkatársam, 1956-os Intézet) tizenhárom oldalas, totálisan megsemmisítő ítéletet hozott. (Summázata: „A jelenlegi kézirat kiadását nemcsak hogy nem javaslom, attól kimondottan óvom a levéltárat.”)
Az intézménnyel történő megegyezésünk alapján egész más jellegű fotóalbumot jelentet meg a levéltár ünnepi kiadványaként, én viszont szabadon rendelkezhetek a már elkészült munkámmal. (sajnálom, hogy mindez csak most, 2006 áprilisában derült ki. Ha előbb gondoltam volna erre az eshetőségre, a Hadtörténeti Levéltár és a Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára fotóival egy teljesebb kötetet jelentethettem volna meg.)
Az album összeállításának alapelve az volt, hogy olyan képeket mutassunk be, amelyek informatívabbak az eddig megjelent ’56-os fotóalbumoknál.
A lektor szerint fotóalbumom hatalmas botrányt váltott volna ki „fehérkönyvszerűsége” miatt, amit egyébként is nagyon nehezményezett. (Egyébként jónéhány – nem a lényeget érintő – javaslatát elfogadtam, köszönet érte.) Én viszont épp ugyanezért ragaszkodtam ehhez a változathoz. Hiszen ezek a képek – amelyek lelőhelye 1998-ig a Fővárosi Bíróság irattárában volt – a megtorló hatóságok kezében csakis „az ellenforradalom” bizonyítékaiként szolgáltak, éppúgy, mint az 1957-ben megjelenő, majd többször újra kiadott „Fehér Könyv” (Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben. Kiadja a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala).
Címválasztásom is erre utal: „Ellenfehérkönyv”. Ám ezt az elnevezést nem én találtam ki, hanem Széll Sándor („Csendes”), aki egyetemista társaival a kádárista kiadványt cáfolandó kötet külföldi kiadását tervezték. (Lebuktak, súlyos börtönbüntetést kaptak.) A fenti okok miatt (miszerint a képeket a megtorló hatóságok gyűjtötték össze) adódik az az aránytalanság, hogy az itt bemutatott képek nagy része a népítéletekről készült, elsősorban a Köztársaság téren. Én is akkor lennék a legboldogabb, ha a forradalom és szabadságharc legkülönbözőbb aspektusait mutathatnám be, de a dossziékból elővarázsolható képek ezt távolról sem teszik lehetővé. (Például az értelmiségiekről, a munkástanácsokról, a forradalmi bizottságokról egyetlen fotó sincs.)
Tehát ünnepi kiadványként ez az album semmiképpen sem ideális, viszont izgalmas kihívásnak tartottam azt, hogy a képek bemutatásával a történteket – minden előítélet nélkül – valósághűen láttassam.
A legproblematikusabb kérdés persze mindig is az, hogy mennyire fogadhatók el a nyomozati és bírósági anyagok tényszerűsége. Az erről alkotott véleményemet már többször leírtam, de valószínűleg erre a további opusaim bevezetőjében is mindig ki kell térnem. 16 éve kutatom a forradalom budapesti eseményeit, és az eddigi adatok alapján az a meggyőződésem, hogy a periratok vallomásainak összességéből a történetek viszonylag pontosan rekonstruálhatók. Az ’56 utáni perekre – legalábbis a budapestiekre – már távolról sem annyira jellemző a fizikai-lelki kényszer, a brutalitás és terror, mint a klasszikus sztálinizmus idején. Ez nem azt jelenti, hogy nem bántalmazták az őrizeteseket, csakhogy ez már nem a vallomások kikényszerítését, valamiféle hamis koncepció igazolását szolgálta, hanem a nyomozók egyéni szadizmusából, bosszúszomjából fakadt. A vallomásokat interpretáló hatósági iratok (pl. vádirat, ítélet) viszont súlyosan – esetenként a felismerhetetlenségig – torzítanak. A periratok vallomásainak összességére hivatkoztam. Tekintettel arra, hogy a különböző kihallgatási, tanúkihallgatási, felismerési, szembesítési jegyzőkönyvek, önvallomások – értelemszerűen – egymásnak ellentmondóak, igencsak szükség van a forráskritikára. Ezért nem tartom túlságosan bölcsnek azt az ellenem gyakran hangoztatott „vádat”, hogy mérlegelés nélkül használom fel a „kádári pribékek által kisajtolt” vallomásokat.
A kísérőszövegek elsősorban az azonosított szereplők tetteiről, sorsáról szólnak, tömören. Bővebb információkhoz az érdeklődő olvasók a már megjelent tanulmánykötetekből juthatnak. Tehát állításaimat – amelyeket az általam ismert forrásokra alapozom –, itt bővebben nem fejtem ki. Egyes képeknél korrekt adatok hiányában nem tüntetem fel a neveket, helyszíneket vagy a fontosabb adatokat.


A fotóalbum két részből áll. Az eseményképek (45 darab) nagyobb részét a vizsgálótisztek a nyugati kiadványokból szerezték be, és használták fel eredménnyel. Ezek után találhatóak a rekonstrukciós fotók (28 darab), amelyeket a nyomozóhatóságok készítettek.
Mivel – mint már említettem – a forradalom időszakát bemutató, rendelkezésünkre álló képek nagyon esetlegesek, célszerűnek tartottam, hogy először a Köztársaság téri tragikus eseményekről készült képekből mutassunk be néhányat (még ha ezzel a felütéssel, a volt lektorom kifejezésével élve „betlenoszkárosan” is indul az opus). A Köztársaság téren készült ugyanis a legtöbb fotó és filmfelvétel, ezekből merítettek legbővebben a kádárista kiadványok is. Innen kiindulva következnek a Köztársaság téri ostromban résztvevők pertársai, egyes felkelők, csoportok. A végére maradnak az elegyes képek, amelyek nincsenek összefüggésben a többivel. A képeket peranyagonként csoportosítottam, és a szerkesztésnek ezt a módját mindvégig megtartottam.
A rekonstrukciós felvételekből jóval nagyobb választék áll a kutató rendelkezésére, különösen ha ideszámítjuk a nyomozás alatt előkerült fegyverekről, lőszerekről, ruhaneműkről, egyéb tárgyakról készült fotókat. Ezekből nemigen válogattam, de megjegyezhető, hogy a fegyverek iránt érdeklődők gyakran bukkanhatnak számukra értékes dokumentumokra. Számos helyszínelési felvétel készült arról is, ahogy a fegyverrejtegető „előkeríti” a fegyverét, ezekből úgy találtam, hogy elegendő, ha csak a közismert forradalmárt, Fónay Jenőt mutatjuk be. Hasonló helyszínelésen látjuk Mansfeld Pétert is, a megtorlás legfiatalabb áldozatát.
Tóth Ilona és társai perének legvitatottabb momentumaira ad magyarázatot két fotó, és az azok hátoldalán olvasható beismerést jelentő aláírások. Ehhez kapcsolódik a következő fénykép, amely – görög sorstragédiaként – négy ember halálát idézte elő.
A forradalom szintén jól ismert személyiségének, Wittner Máriának 1956-os tevékenységét is végigkísérjük a képeken.