A vagyon–kezelés felelőssége • 1998.08.10
Centralizáció: rosszalló hangsúlyt hordoz ez a szó, amikor az Orbán–kabinet állami vagyonnal kapcsolatos lépéseit illetik vele. De vajon igazuk van–e azoknak, akik a centralizációt (központosítást) minden további nélkül az ördög ténykedésének tulajdonítják?
Való igaz, folyik a centralizáció, két szinten is. Egyrészt az ÁPV Rt.–hez kerülnek az állami pénzügyi cégek – mi több, a drága jó Szerencsejáték Rt. is –, amelyeket eddig a pénzügyi tárca felügyelt. Így egyetlen szervezet kezeli az összes vállalkozói vagyont – becsült értéke mintegy 1200 milliárd forint –, függetlenül attól, hogy az állam melyik céget óhajtja privatizálni a jövőben, és melyiket nem. A tulajdonosi jogokat gyakorló ÁPV Rt. a fontosnak ítélt esetekben a kormányhoz fordul instrukciókért. S itt jön be a centralizáció másik szintje: minden vagyon, ideértve a tb–től és a pénzügyi tárcától elvett Kincstári Vagyoni Igazgatóság jószágait is, a kancelláriához és végső soron – ah! – magához Orbán Viktorhoz tartozik. A miniszterelnökség magához von és lead döntéseket a vagyonnal kapcsolatban, mégpedig háromféle szervezet (ÁPV Rt., Kincstári Vagyoni Igazgatóság, társadalombiztosítás) között keverve a kártyát, csoportosítva át a tételeket tetszése szerint. Sőt, ott a negyedik, amely a legfurmányosabb manipulációkat rejtheti magában: a csőd és felszámolás, hisz a Reorg Rt.–t is elszipkázták a PM–től.
Mármost: tényleg olyan borzasztó ez az egész, mint ahogy például kolleganőm, Bossányi Katalin a Népszabadság szombati számában véli?
Szerintem nem olyan borzasztó. A centralizáció persze hosszú ideig hordozott magán baljós jeleket. Kornai János 1957–ben jelentette meg híres könyvét, „A gazdasági vezetés túlzott központosításá”–t. Azóta a decentralizáció igénye, amely mellett egyre kifinomultabban tettek hitet a reformközgazdászok, azt jelentette, hogy még mindig jobb, ha a vállalatvezetők döntenek az őket érintő kérdésekben, mint ha a pártközpont. Az e nézetből táplálkozó reformok felemásak voltak, de azért rugalmasabbá tették a magyar gulyáskommunizmust a szomszéd országok gazdaságánál.
Persze volt úgy, hogy a reformeszme a visszájára fordult, például amikor megvetette az alapját a vagyonok kisíbolásának az annyit szidott spontán privatizáció idején. Általában is, a centralizáció szitokszó ott, ahol kisebb–nagyobb autonómiákat dúcolnak alá a közpénzekből. Ezért a nagy fölháborodás a tb–önkormányzatok föloszlatása miatt, s ezért beszélnek a tb–vagyon „visszaállamosításáról”, mint ha a társadalombiztosítás nem lett volna az állam része. A decentralizáció néha valóságos kis szpáhibirtokot teremthet: például olyan szocialista érdekeltségeket, amelyeknek az előző kormány mondhatni haszonbérbe adta a mobiltelefon–lehallgatást.
Az első szabadon választott kormány, amellyel a mostani „folytonosabbnak” tekinti magát, mint az utána következővel, mindjárt a centralizációval kezdte: kormányfelügyelet alá vonta az ÁVÜ–t, majd részvénytársaságot alapított az úgynevezett tartós állami vagyon kezelésére. Jóindulatúan fogalmazva, azokat az időket az az illúzió hatotta át, hogy a jogállami viszonyok önmagukban is elégségesek ahhoz, hogy az irdatlan állami vagyontömeget a politikai akaratnak megfelelően igazgassák. Ez nem igazolódott. A vagyonkezelő szervezetek átláthatatlan, lomha mamuttá váltak, mert az akkori politikai erők nem voltak elég eltökéltek a magánosításban, s mert koncepció hiányában sem bírtak megbirkózni a különféle érdekcsoportok között szétforgácsolódó vagyonokkal.
Azóta viszont a magántulajdon vált a gazdaság döntő tényezőjévé. Ez perdöntő fejlemény. A piacgazdaság törvényei diktálnak – ehhez kell igazodniuk az állami cégeknek, noha együttvéve jelentékeny vagyontömeget alkotnak. Még a nagy cégeket is – mint amilyen például az immár egyértelműen állami Postabank – úgy kell irányítani, hogy azok helytálljanak a magánszektorral folytatott versenyben. Mivel ilyenformán a működési keretek többé–kevésbé adottak, a vagyonkezelőnek „csak” ellenőriznie kell a hozzá tartozó cégeket. Viszont nem árt, ha ezt jól csinálja.
A centralizáció egyik célja tehát láthatóan az, hogy az illetékes szervek hatékonyabban ellenőrizzék az állami vagyon működését. Ez azonban pusztán bürokratikus eszközökkel nem sikerülhet, hiszen még mindig sok az állami vagyon, és valószínűleg nem kezelhető egységesen. Ezért is lenne igen lényeges a nyilvánosság. Meg azért is, mert világossá kell tenni, milyen alapon támogatnak egyes vállalatokat az úgynevezett reorganizációs pénzekből.
A másik cél az, hogy tényleg a politikusok szabják meg a vagyonkezeléssel és a privatizációval kapcsolatos politikát. Ezt megkönnyítheti, hogy a vagyonkezelő új vezére, aki a tetejében még a Postabank igazgatósági tagságot is elvállalta, nem elhanyagolható fideszes erőnek számít. Nem kétséges, hogy Gansperger Gyula be akarja fejezni a privatizációt – ezt azonban a kormánynak is egyértelművé kell tennie. A vállalkozás nem az államnak való.
A kormány felelősen kívánja kezelni az állami vagyont. Tehát centralizál. S meg is engedheti magának ezt a luxust: a gazdaság döntő része már úgyis a magántulajdon alapján működik.