Jutalmaz és büntet • 1999.12.23
Megemelt adókedvezmény a gyerekek után és gyermekgondozási díj; még több lakástámogatás; országpropaganda–milliárdok a kancelláriánál és millenniumi emlékezés; köztársasági elnökválasztás; egyházi kárpótlás és egyházi ingatlanfelújítás; plasztikkártya személyi igazolvány, honvédség fölszerelése és börtönök építése; környezetvédelmi programok; országgyűlési dolgozók, rendőrök fizetésemelése, képviselők adómentes költségtérítése – ezek a 2000. évi költségvetés étlapján kínált, előnyben részesített célok. S mindenképp közéjük tartozik a földmívelés meg a vidékfejlesztés, hisz az erre fordítható pénzek 19 százalékkal nőnek, bár így is sok hiányzik a Torgyán József és a „kincskereső” kisgazdák álmához, a 413,3 milliárdhoz.
Mostohán bánik viszont a 2000. év költségvetése a külügyekkel; az állampolgári biztosokkal; a kutatásokkal; a nyugdíjreformmal, mivel visszavonták a magánnyugdíj–járulék korábbi törvényekben ígért emelését; az egészségüggyel, ha a tb pénzeit is ideszámítjuk – a kormányfő most már, utólag nyilatkozva hiába kevesli a nővérek fizetését.
A mérleg távolról sem teljes. De talán kitűnik belőle: a költségvetés magában hordozza a kormány választott értékeit. Mivel pedig büdzsé mindig van, ez a kormány nem abban különbözik minden más kabinettől, hogy vannak értékei – amint azt a miniszterelnök váltig állítja –, hanem abban, hogy más célokat követ, más csoportok állnak közelebb szívéhez. A dolgozó, minél több gyermeket nevelő, lehetőleg első otthonát építő, keresményéből kamatot, részletet fizető fiatalok s általában a középosztály felé, amely földrajzilag is – még Budapesten belül is – egyre „megnyugtatóbb” távolságba kerül az alsóbbaktól.
Elemzők a választási bázissal hozzák összefüggésbe a büdzsét akkor is, amikor arról beszélnek: a kormány halogatja a reformokat, kerüli az emiatt esetleg fenyegető népszerűségvesztést. És akkor is, amikor kimutatják: 2000–ben tartalékot halmoznak, hogy a választás közeledtével lazíthassanak kicsit.
A makrogazdasági helyzet most csakugyan kedvezőbb, mint az év elején–közepén, amikor a büdzsét előkészítették. Ma könnyen elképzelhető, hogy jövőre a növekedés meghaladja a hivatalos előrejelzés szerinti, 4–5 százalékos sáv középértékét vagy akár felső szélét is. Ráadásul erősödhet a gyanú, hogy a jövő évi hazai összterméket, következésképp adóbevételeket is igencsak alábecsülték. A költségvetés vásárlóerő–visszafogó szigora akképpen fokozódhat, hogy ezt a gyarapodás közepette nemigen érzékelik az emberek. Akkor sem, ha a szigort a növekvő adóterhelés is fokozza. Közben a busás adófizetést palástolja, hogy az állam kevesebb rendkívüli, különleges bevételre számíthat, mint idén, s így bízvást hivatkozhatnak arra, hogy mérséklődik az összes bevételek mértékét tükröző jövedelemcentralizáció. Mindez igaz, de mégis megkockáztatható: a mind áthatóbb növekedés közepette egyre kevesebben függenek az állami szektortól és egy esetleges húzd meg, ereszd meg politikától.
Kivéve persze a köz alkalmazottait. Velük szemben igyekeznek érvényesíteni a korlátozott keresetkiáramlás politikáját. Fölvethető persze: akárcsak korábban, most sincs ötlet arra, hogyan, mely területeken lehetne hatékonyabbá tenni a közszolgálati szektort. Ebből a tanácstalanságból jelentett kibúvót az, hogy a fő keretszámokon belül a tárcákra bízták az elosztást, mondván: ez már a minden korábbinál fejlettebb, „nullbázisú” költségvetés. A kormányfő a nagy célok közti súlyozást tartja fenn magának, azt viszont nagyon is. Ezért is van, hogy a kormányalakításkor meghirdetett gazdaságirányító struktúra megbukott. Nem a szaktárcák összefogásából, valaminő stratégia jegyében születnek döntések a gazdaságról, hanem egyszemélyi, költségvetési elosztással. Ennek során Orbán a kancellária és a gazdasági tárca feje fölött átnyúlva a Pénzügyminisztérium fölkészült apparátusára támaszkodik.
Ez az ő ügye. Ám említsük meg a 2000. évi állami költségvetés legnagyobb vesztesét. Ez pedig Budapest, a köztársaság megbüntetett darabja. Akár a többi város, amelyet mesterségesen szembeállítottak a falvakkal, a költségvetési források radikális átrendezésével. Az alapgondolat, mint annyi más esetben, a Pénzügyminisztérium műhelyeiben forrott ki, hisz a PM mindig is több adószedésre bírta volna a településeket. Orbán ezt politikai játszmává forgatta át: lám, a Demszky vezette főváros most átláthatatlan spórolásokra kényszerül.