Növekedés és egyensúly • 1999.12.18
Nem lesz sem fordulat, sem félfordulat – ígérte Matolcsy gazdasági miniszterjelölt.
Vagyis: hivatalba lépése által nem változik a gazdaságpolitika. Ez elképesztő állítás, még ha valószínűleg igazolódik is majd. Matolcsy, a hétszázalékos növekedés apostola váltja föl a liberális szellemű Chikánt, aki soha nem tudott eltekinteni a makrogazdasági korlátoktól, és csöndesen, diszkrét sajtóbeszélgetésen bár, de kételkedett a hét százalékban.
A „félfordulat” mítosz, a Fidesz történetének része: 1994 előtt, amikor félelmetesen duzzadt az államadósság meg a költségvetési és fizetésimérleg–hiány, hirdetni kezdték, hogy nem csak az egyensúly számít, hanem a növekedés is. Az MDF felé nyitottak volna ezzel; csak éppen a Chikánhoz hasonlóan liberális szellemű Urbán László készítette a gazdasági szövegeket, alig lehetett megkülönböztetni őket az SZDSZ–es vagy uram bocsá' a Békesi–féle MSZP–s ökonómiától. Ám 1994 után, az – Orbán Viktor felejthetetlen jelzője szerint – „idegenszerű” szoclib kormány ellenében szekértáborba tömörülő jobboldalnak teljes fordulat kellett. Jött hát Matolcsy.
A kikristályosodó, névleg polgári, jobbközép tanok voltaképp antikapitalista korrekciót követeltek a – példának okáért – szívében baloldali, ám nagy garral privatizáló Suchmannal szemközt. A társadalompolitikában is restaurációt igényeltek, s hajtottak végre választási győzelmük után: a középosztály győzelme volt ez, az igazán elesettekkel, rászorulókkal szemben. Jól tudjuk: a kádári rendszer is a középosztályt favorizálta, még ha meglehetősen nivellált formában is, s a jövedelmek határai messze nem értek a csillagos égig.
Az állami támogatást, a kínálatot élénkítő keresletteremtést hirdették. Elhallgatták, hogy a Bokros–csomag legmaradandóbb, a növekedést hosszú időre megalapozó eleme a bérek és más személyi jövedelmek átszivattyúzása volt a profitok javára, a felhalmozásba, a kapitalista nekiindulásba. Matolcsyék hétszázalékos növekedése persze mindenkinek jó lett volna, ha lett volna, „szétterjedt” volna a multik növekedése, s az egy főre jutó GDP dolgában már 2025–ben utolérnénk Németországot (in: „A polgári Magyarország közgazdaságtana”, 28. oldal). Akár a régi jó tervgazdaságban: „... a globális piacok és a pénz befolyása mellett továbbra is érvényesül a pénzben ki nem fejezhető értékek és az állam befolyása” – írja a Fidesz–program (uo., 59. oldal). A közmű– és bankprivatizációt amiatt bírálták, mert ezzel az állam úgymond stratégiai vállalatokat enged ki a kezei közül.
Ezek untig ismert dolgok. A hét százalék – mármint hogy tényleg „benne van a gazdaságban”, vagy nincs – már senkit nem érdekel. A kérdés legföljebb annyi, hisz–e benne a magyar, s főleg hisz–e benne az, aki mondja. Tabu, akár a kínálatnövelő keresletélénkítés meg a Bokros–csomag kriminalizálása. Nem Matolcsy, a szlogengyáros felelős azért, hogy minden elmérgesedett, és képtelen kijelentések körül forog a világ, a köz legnagyobb hülyítésére. De Matolcsy műve a mítosz, amely körüllengi a tabukat.
A Fidesz győzelme után Orbán Viktornak makroközgazdász tekintélyekre volt szüksége: olyanokra, akik a makrogazdasági korlátok tiszteletét reprezentálják a pénzvilág előtt. Járai és Chikán harmonikus hármast alkotott a meglévő jegybankelnökkel. Ez már a múlté, Chikánt menesztették, Surányit egzecíroztatják a CW Bank–üggyel – a gazdaság azonban ezt már nem sínyli meg. A gazdaság megerősödve mászott ki a múlt év végi, ez év eleji orosz válság, európai dekonjunktúra, koszovói háború, valamint ár– és belvizek okozta terhek alól. Növekszünk, impozáns tempóban, ha nem is hét százalékkal. Megint a néhány kulcsiparágban tevékenykedő, vámszabadterületen kereskedő multik járnak élen, nem a kis– és középvállalkozások, ahogy a Fidesz ígérte.
A kormány nem ült ölbe tett kézzel: keményen betartatta az idei költségvetésben kitűzött célt, s jövőre a deficit újabb mérséklésére készül. Fellép az infláció ellen, s ez a világpiaci olajáremelkedés dacára is érezteti hatását. Az átkozott költségvetési egyensúly kedvéért még a közületi beruházásokat lelassította (ami nagyon nem „matolcsyánus” dolog). Odáig is elmennek, hogy egységesen, fűnyírószerűen szabják meg a közalkalmazotti bérkereteket, mert az intézmények maguktól nem kaphatók a karcsúsításra. Fegyelmet tartanak a költségvetésben, evégből egyre növelik a kormány jogosultságait, s mind felkészültebbé teszik a közpénzzel gazdálkodás technikáit. Orbán kezében olyan eszközök összpontosulnak, amiről Bokros csak álmodozhatott.
De ha tesz is a kormány egyet s mást a kiegyensúlyozott növekedésért, ehhez, hál' istennek, távolról sem kell meghozni az 1995–96–oshoz fogható áldozatokat. Ha pedig nem kell komoly konfliktusokba belemenni – akkor miért ne? A pénz sok mindent eligazgat. Beruházni jó, de csak ha van miből. Most a köznek nincs, de van az üzleti szférának, s kezd lenni a lakosságnak vagy legalábbis a családok jelentős részének is.
Hagyják élni azokat, akik tudnak. Pénzben ki nem fejezhető értékek persze léteznek. De nem a gazdaságban. Matolcsy, a magyar polgár közgazdaságtanának megalkotója most gyakorlatias programba fog, és – „első csuklógyakorlatként” – megszervezi magának minisztériumát.