Mibe kerül ez nekünk? • 1999.11.08
Nem csak arról van szó, hogy csakugyan hat–hét százalékra mérséklődik–e az infláció 2000–ben, mint ahogy a kormány az elemzők egyöntetű kétkedése ellenében jósolja. Ez sem mellékes persze, pszichológiailag, következésképp pénzpiacilag sem, és csakugyan csodás lenne látni a fordulatot a mostani, tizenegy százalékhoz közelítő drágulás után. Vitathatatlan érdek az infláció mielőbbi lefékezése. De föl kell vetnünk a kérdést: milyen árat kell fizetnünk ezért?
A kormány úgy döntött: kívánatos lenne, ha hat százalékot meg nem haladó mértékben emelnék a szabályozási fennhatósága alá tartozó termékek, szolgáltatások árát. Hasonló önkorlátozásra buzdítja a nagyvárosokat is. De a fővárosnál máris bejelentették: Budapestnek nem áll módjában szót fogadni, rá van kényszerítve a közműdíjak tíz százaléknál is nagyobb mértékű emelésére. Kell a pénz a szennyvízhálózat–beruházásra, s bár európai uniós források is rendelkezésre állnak, a költségek egy részét a lakosságnak kell állnia. Hasonló a gondja a Volánnak meg a MÁV–nak is: ha csupán hat százalékkal emelik a jegyek árát, mint ahogy a kormány határozatában megfogadta, miből futná a rekonstrukciókra, a fejlesztésekre?
Egyedül a Matáv kész túl–, jobban mondva alulteljesíteni a kormány hatszázalékos kívánalmát. Mindeddig alaposan kihasználta az úgynevezett távbeszélő–árképletben rejlő – szempontjából előnyös – lehetőségeket. Most már nincs rászorulva a kemény áremelésre: a telefonhálózat fejlesztése többé–kevésbé már lezajlott, avagy ami majdnem ugyanaz: telítődött a telefonpiac.
A közlekedés, az infrastruktúra dolgában még van mit behozni Európán, s az emiatt fölmerülő számlát természetesen nekünk, a lakosságnak kell állnunk. Ezt alapvetően kétféleképp tehetjük meg: úgy, hogy adózunk, s a fejlesztést, az ehhez fölvett hitelek kamatait a büdzsé fizeti; vagy pedig úgy, hogy magasabb használati díjat kérnek tőlünk a közszolgáltatásokért. Minél nagyobb elmaradás mutatkozik, minél égetőbb a lerobbantság, a korszerűtlenség, a szegénység, annál keserűbb a választás, sőt annál valószínűbb, hogy a fejlesztés egyszerre mindkét csatornán keresztül több áldozatvállalást követel: a költségvetésen keresztül is, és a díjak emelkedésén keresztül is.
A díjemelkedés magától értetődően az infláció gyorsulását váltja ki, hiszen az inflációt – jobb mutató híján – a fogyasztói árak átlagos emelkedésével mérjük. A magasabb árat fizető utazó, szennyvízleeresztő, benzint tankoló s ezzel az útkarbantartáshoz adakozó közönség kényszerűen bár, de terhet vesz le az adófizetők válláról, tágítva a költségvetés mindenkor szűk korlátait.
Ha már most a kormány felszólítja a befolyása alatt álló vállalatokat: hátrébb az áremelő agarakkal, akkor természetesen bevételtől fosztja meg őket, ami ésszerű takarékosságra is késztethet, de éppígy a nyomorgazdálkodást, a lerobbantságot, az alulfizetettséget is elmélyítheti. A kettő össze is keveredhet egymással; de valószínű, hogy lyuk támad a finanszírozásban, amit rövid távon – adott, elfogadott költségvetés mellett – kényszermegoldásokkal tömnek be. Később persze ez költségvetési feszültségek formájában üt vissza; hiszen a lyukak egyre tágulnak, egyre kevésbé lehet a piacról önerőből befoltozni.
Az infláció nem más, mint feszültség: állapot, amelyben a szereplők drágítással próbálnak – és tudnak – előnyösebb pozíciót kivívni maguknak. A magyar gazdaság konszolidálódik, lassanként kinő a rendszerváltás okozta strukturális zavarokból, ezért mérséklődik az általános áremelkedés. De itt vannak a vesztesek: például a köz s az általa kínált szolgáltatások. Természetesen az infláció fékezéséért tenni kell; de ha nagyon erőltetik ezt, akkor megint az amúgy is gyengélkedő közszolgáltatások húzhatják a rövidebbet.
A lakosság fogyasztásának 16–18,5 százalékáról van szó – a kormány és az önkormányzatok ekkora körben képesek az árak közvetlen szabályozására. Ez elég széles ahhoz, hogy a mérsékelt hatósági áremelésekkel kozmetikázni lehessen az átlagos fogyasztói áremelkedést, az inflációnak ezt a statisztikai mutatóját. Ennél is fontosabb, hogy a kormányzati önkorlátozás példát állít a szabadpiaci szereplők elé. Hajlik az ember elfogadni azt is, hogy a közszolgáltatások nyújtásában együtt él a hiány és a pazarlás. A természetes monopólium adta biztos pozíciók távolról sem szavatolják, hogy a drágítás segít gazdálkodásukon. Éppígy előfordulhat, még a privatizált közszolgáltatók esetében is, hogy inkább elkényelmesednek a magasabb árak miatt.
Ráadásul a gyógyszerek is ott vannak a pakliban. Idén nyáron szűkösnek bizonyult a gyógyszerár–támogatási kassza, ezért a kormány a gyógyszerek vásárlóira hárította a terhet; azaz a büdzsé feszültsége áremelés, infláció formájában ütközött ki. Jövőre viszont a kormány egyszerre kíván mérsékelt áremelést és csökkenő gyógyszerár–támogatást. A bűvészmutatvány csak úgy hajtható végre, ha visszafogják magukat a gyárak meg a forgalmazók.
Hogy ezek lenyeljék a békát, ahhoz nyilván hangulat is kell. Olyan, amelyben kész rebellió a polgári kormány akaratával szerénytelen áremelőként szembeszegülni. De ettől még a kérdés marad: mit söprünk a szőnyeg alá, s valójában mi mibe kerül?