Adóemelés – csökkentés helyett • 1999.08.12
Elmarad 2000–ben a kormányprogramban ígért adócsökkentés. Ehelyett adóemelésnek kell elébe néznünk.
Igaz, első pillantásra alig változik valami. Az időtartamából ítélve igencsak küzdelmes keddi kormányülésen úgy döntöttek: nem nyúlnak hozzá a személyi jövedelemadó–táblához, és az általános forgalmiadó–kulcsokhoz sem. Alulmaradt a pénzügyminiszter, aki a kedvezményes áfakulcs emelésével teremtett volna elő több pénzt a növekvő étvágyú költségvetés számára, és a személyijövedelemadó–kulcsokat mérsékelte volna inkább.
A változatlan szja–tábla, a várhatóan kilenc százalékkal növekvő bérkifizetések mellett, természetesen növekvő adót eredményez. Igaz, a gyerekkedvezményt tovább emelik (mégpedig harminc százalékkal), ennek hatására valószínűleg a két– és többgyerekes adózók járhatnak jobban. Az összteher azonban nő, bár burkoltabban, mint ha az élelmiszerekre és más kedvezményezett árucikkekre rótt forgalmi adót emelték volna meg.
Az infláció persze fontos szempont. A mostani, júliusi fejlemények is azt mutatják, milyen kegyetlen átváltás jöhet létre a költségvetési egyensúly helyrebillentése és a drágulás között. A tb–ben támadt lyukakat betömő gyógyszeráremelés megint tíz százalék fölé tornázta föl a fogyasztói áremelkedés éves ütemét. Az infláció fékezésére célszerűbbnek látszik a változatlan adókulcsok politikája, mely inkább a bérekből csippent le a költségvetés számára. De ha így volna is, sehogy sem férnének bele ebbe a logikába a jövedéki adók, mert ezeknél jelentős emelést terveznek.
Rendszer inkább abban van, hogyan lehet csöndben, tapintatosan még több pénzt beszedni. A munkáltatók járulékainak idei csökkentése bátor és sikeres lépés volt, még akkor is, ha ezzel párhuzamosan több egészségügyi hozzájárulást szednek. Jövőre viszont úgy fejelik meg újabb háromszáz forinttal a hozzájárulást, hogy közben lemondtak a kormányprogramban is célul kitűzött járulékcsökkentésről. A magánnyugdíjpénztárakba fizetendő járulék – s vele a tőkefedezeti nyugdíjalap – emelését újból elhalasztják, vagyis újra felül kell majd írni az előző ciklusban meghozott törvényt. Pedig a magánnyugdíj–pénztárak nem rónak váratlanul nagy terhet a költségvetésre, mint ezt pár hónapja a kormányfő is állította. A magánnyugdíjrendszer vörös posztó a koalíció szemében, tehát forrás is a kiadások növelésére.
2000–ben nem a változás, hanem a nyugalom, az állandóság lesz az iránytűnk – magyarázta a kormányfő a rádióhallgatóknak. Mintha a változás – azaz a beígért adócsökkentés – nyugalmat hozna az árvizek, katasztrófák után. Valójában azonban az elvonások nőnek szép csendben. Ezt közgazdaságilag indokolhatja, hogy – részben a katasztrófák, a háború, az európai piaci helyzet miatt – romlott az egyensúly. Az idén még csak–csak elfogadható 2,5 milliárd dolláros fizetési mérleghiányt hosszabb távon tarthatatlannak mondják. Így némi visszafogásra készülnek, bepótolva mintegy az idén elmaradt lépéseket is. S mivel a gazdasági növekedés szerencsére továbbra is jelentős lehet, az adóemelés nem növeli feltétlenül az úgynevezett jövedelemcentralizációt, azaz az adóbefizetések hazai össztermékhez viszonyított arányát. Ez ám a statisztikai csel! A kormányzat látszólag liberális, mert lám csak, nem fokozza a jövedelemcentralizációt. Valójában viszont adót emel, és ezzel nadrágszíjat húz meg, a vásárlóerő kiáramlását fékezve. Teszi ezt elsősorban a jövedelemadózásban leginkább érintett – mert a legőszintébb adóbevallásra kényszerített – köztisztviselő–közalkalmazott réteg kontójára. Burkolt bérvisszafogással fogja szűkebbre az államháztartás terjedelmét.
Kényszerű spórolás ez, de persze több mozgásteret is ad a kiadási célok megválasztására. Mialatt az ország a napfogyatkozásra készült, nyugvópontra jutottak a viták az elosztásról. A kormányfő lemondott az adóreform minden formájáról, illetve egy évvel elhalasztotta a kamatadó bevezetését. Ennek fejében lefaragott a kívánságokból 750 milliárd forintnyi, fedezetlennek minősített igényt. A tárcák már csak ilyenek, a büdzsé beterjesztése előtt mindig fedezetlen igénnyel hozakodnak elő. De talán most szembesültek igazán a felhalmozott ígéretekkel. Például Torgyán József a hírhedt 413 milliárddal, amelynek kapcsán alaposan megrendszabályozta a nemzeti hírügynökséget. Végül a kisgazdák vezérének harci kedve alább szállt, és ott sem volt a kormány ülésén. Az infrastrukturális beruházásokkal (azaz más tárcákhoz tartozó pénzekkel) együtt meglesz az a 413 milliárd a vidéknek – mondta utóbb a pénzügyminiszter. Horn Gyula mondott ilyesmit annak idején a mindenkori agrárköltségvetésről...
Nyugalom, állandóság. Marad a fővárossal folytatott csetepatézás is. A kormány tapintatosan a honatyákra bízza annak eldöntését, nem látnának–e szívesen egy olyan iparűzési adót, amelyet az önkormányzat helyett az állam vet ki, és 40 százalékát újraoszthatná más települések között. Ha a honatyák így döntenek, akkor a kecske és a káposzta képlete állhat elő: a főváros többet szed be, mégis több marad a vidéknek.