Adóreform nélkül • 1999.07.28
Kemény dió ez az adóreform, annyi bizonyos. Nem véletlen, hogy másodjára sem tudta megszülni a kormány.
Most világlik ki, mennyire diffúz ez a koalíció, mennyire sokféle érdek, szemlélet, rivalizálás szakítja szét. Könnyű volt azt mondani 1998 nyarán, hogy ez az „összefogás kormánya”; most világlik ki, mennyire bonyodalmas együtt tartani ezt a sokféle nemzeti, konzervatív erőt. Márpedig ha egyszer kormányban egyesültek az összefogás erői, akkor illő volna valóságos döntéseket is hozni.
A probléma merőben gazdasági természetű: vajon melyik ujjunkba harapjunk? Az egyik ujj természetesen a kormányprogram, amely adóreformot ígért. Ennek szellemében fogtak hozzá az 1999–es módosításoknál a tb–járulék csökkentéséhez, a családi jellegű adóztatás bevezetéséhez, vállalva még annak az ódiumát is, hogy nagyobb terhet raknak a kis jövedelmű, gyermektelen vagy egygyerekes adózókra.
Föltétlenül volt ebben ésszerű, rokonszenves törekvés: ösztönözni a vállalatokat a foglalkoztatás növelésére, s megőrizni a magyar gazdaság nemzetközi versenyképességét. Adó– és járulékterheink nemzetközi összehasonlításban magasak. Igaz, költségfölhajtó hatásukat – paradox, szomorú módon – ellensúlyozza az alacsony hazai bérszínvonal. Csakhogy: nemcsak idén lenne jó, ha a magyar növekedés üteme kétszeresen meghaladná a nyugat–európait, hanem tartósan is. Különben soha nem lesz itt uniós életszínvonal.
A hosszú távú növekedés tehát indokolta a kormányprogram adóreform–elképzelését. Azt, hogy négy év alatt 25 százalékra csökkentsék a társadalombiztosítási járulék mértékét. Most azonban visszahőköltek – legalábbis az előterjesztett, kancellária által támogatott, de aztán a kormányülésen megfeneklett pénzügyminisztériumi koncepció szerint. Adócsökkentés helyett –emelést fontolgattak: jottányit sem mérsékelték volna tovább 2000–ben a bérek után fizetendő járulékokat, sőt a munkáltatók által fizetendő egészségügyi hozzájárulást még meg is fejelték volna havi háromszáz forinttal. Srófoltak volna egyet az általános forgalmi adón is. Ahelyett, hogy a horribilis felső, 25 százalékos áfakulcs mérséklését fedezték volna a kisebbik, 12 százalékos adókulcs emelésével – mint ezt az uniós „közelítés” jegyében tervezgették –, felülkerekedni látszott a féloldalas „közelítés”, az, hogy csak a kedvezményes áfakulcsot emelik meg. Amivel persze megint a kis jövedelműeket sújtották volna.
Igaz, közben a személyi jövedelemadózás populárisabb irányban mozdult volna el. A Fidesz–frakció ugyanis megkontrázta a Pénzügyminisztériumot, mert a képviselők sehogy sem akarták még egyszer elvinni a balhét a szerény jövedelműek növekvő terhelése miatt. Egyenletesen, mindenkinek a terhein könnyítettek volna: egy százalékpontot levesznek az adókulcsokból. Igen ám, csakhogy a jövedelemsáv–határokat érintetlenül hagyták, ami automatikusan megcsapolta volna a bérek emelkedését. Az így kipréselt többletbevételből kárpótolta volna magát a költségvetés a gyermek–adókedvezmények növeléséért. Persze jó érzés adózni a kormány családpolitikai eszméjének. De elvész a másik célkitűzés: a foglalkoztatás meg a versenyképesség élénkítése.
Kell a pénz a büdzsének. Ujj ez is, amelybe azonban csak utoljára harapnának bele. Költekezni szeretnek az összefogás kormányában tömörült erők.
S még egy ujj: azok a rétegek, amelyek nem vagy alig adóznak, akik kivonhatják jövedelmüket a közteherviselés alól. Az ő szavazatuk is fontos lehet. Olyan új adók persze, mint az ingatlan– vagy a kamatadó, igen sok gyakorlati, elszámolástechnikai nehézséget jelentenek. De talán a társadalmi igazságosságot, meg az adóalap–szélesítést szolgálták volna. E nemes törekvés zátonyra fut, következésképpen: többet fizetnek a már amúgy is fizetők.
Az esélyes ujj mindinkább az adóreform, vagyis a kormányprogram. Már ennek megalkotásakor elvették a pénzügyminisztertől a fő gazdasági mentor szerepkörét, s papíron a mindmáig el sem készült gazdasági stratégiára, valójában a kormányfőre ruházták át. Ennek egyenes következménye, hogy az állampénzügyek, a makrogazdasági érdekek lejjebb szorulnak a politika fontossági sorrendjében. A piacgazdaságot igenis az a ronda pénz integrálja, a pénzügyek emiatt a köz ügyei is. Ennyiben a Pénzügyminisztérium veresége a köz veresége. De Járainak amúgy sem sikerült elég tekintélyre szert tennie. A túlzottan is alkalmazkodó pénzügyminiszterre a szakmabeliek a szerintük előtérbe tolt politikai célok miatt neheztelnek, a politikusok viszont nem tartják eléggé tősgyökeres fideszesnek.
Különben is: minek adóreform? Jobb a bevételeket beszedni, és elkölteni. Most már odáig jutottunk el, hogy a várható kiadásokhoz – például az agrártárca milliárdjaihoz – igazítják a bevételeket.
Egy reform a növekedés hosszú távú esélyeit és vele az állam feladatainak hatékonyabb ellátását alapozná, alapozta volna meg. De most már fölértékelődtek a népszerűségi listák.
Megjósolható az adóreform veresége. Összefogott ellene az összefogás kormánya.