Már csak reform kell • 1999.06.10
A Lockheed–botrány vitathatatlan előnye, hogy elsöpörte a Selmeczi–féle tb–felügyeletet, ezt a kis sóhivatalt. A kormányfő és általa a kormány – bölcsen – a Pénzügyminisztériumra bízta az egészségbiztosítást. Elvégre ott vannak a legfölkészültebb emberek. Az sem közömbös, hogy a tb közpénzekből gazdálkodik, és hogy tényleg végre is hajtsák a költségvető parlament döntéseit. (Most csak az egészségbiztosítóról beszélünk; a nyugdíjágazatot a szociális tárca felügyeli majd, de e területen sokkal egyszerűbbek a pénzköltés játékszabályai, és – ami nem közömbös – a járulékok egy részét immár a magánnyugdíjpénztárak gyűjtik.)
A gyógyításra mindig kevés a pénz; az egészségügy drága – és folyvást dráguló – technológiát vonultat föl, és bizony folyvást fel kell vállalni annak erkölcsi terhét, hogy mindig akad beteg, akit pénz hiányában nem tudnak meggyógyítani. Ez a teher az Országgyűlés vállára nehezedik, amidőn törvényt alkot az egészségügyi pénzkeretekről. Kell viszont egy hivatal, amelyik átláthatóvá teszi a költségvető számára a döntést; és amelyik végrehajtja azt.
Az MDF–elnök igazságügyi miniszter asszony – nyilvánvalóan pártjának tervgazdasági vonzalmainak engedve – „fiskális túlsúly”–t emlegetett a múlt hét közepén, a kancellária kebelében hagyta volna a tb felügyeletét. Így – úgymond – a tb független lenne a központi költségvetéstől. Ez teljesen érthetetlen érvelés. A tb eleve nem független, hiszen kiadásai folyvást meghaladják a bevételeit, s a lyukat évről évre az állam tömi be. Mi több, az egészségbiztosító hiánya folyvást nagyobb, mint amennyit a törvény engedélyez. És a költségvetés végrehajtásáért felelős szervnek annál erősebbnek kell lennie, minél nagyobb a kísértés a túlköltekezésre.
Kornai János közgazdászprofesszor szavaival: meg kell keményíteni az egészségügyi költségvetés korlátait. Ebben az Orbán–kormány tett is két fontos lépést. Először is ellenállt a szocialista lobbyzásnak, és megvonta az állami garanciát az önkormányzatok fenntartotta kórházaktól (illetve hagyta érvényesülni az erre vonatkozó, az előző kormányzati ciklusban megalkotott, ám 1998. december 1–jére időzített törvényi passzust). Másrészt bevezették a „fölülről zárt” gyógyszerkasszát, azaz immár nemcsak a kórházi ellátást, hanem a gyógyszereket is előre megszabott keretből támogatják. Könnyen meglehet, hogy idén mégis többet költenek a gyógyszerkasszából; ebből kellemetlenségek, magyarázkodások lehetnek, esetleg pénzeket kell a gyógyszerkasszába átpumpálni. De legalább vállalták ennek kockázatát, hogy fegyelmezettebb gazdálkodásra szorítsák az egészségügyet.
A '90–es évek elején büszkék voltak a reformerek: végre szétválasztották egymástól a szolgáltatást (a gyógyítást, gondozást, megelőzést) és a finanszírozást (azaz a tb–t). A tb–önkormányzatokat is azért hozták létre, mert hogy, úgymond, ők majd vigyáznak a járulékfizetők pénzére. Az önkormányzatok azonban nem feleltek meg e tisztüknek. Most – a helyzetnek megfelelően – művi, adminisztratív szétválasztás történik: a pénzügyi tárca felel a pénzekért, az egészségügyi pedig az ellátásért.
Tiszta víz került tehát a pohárba. Most már „csak” a reform volna hátra. Amelynek eredményeként nem egy Cerberus hivatal, hanem maguk az érintettek őrködnének az egészségügy hatékonysága fölött. Eddig – az említett két fontos pénzügyi lépésen kívül – csak látszatcselekvés történt. Az önkormányzatok menesztése után az úgynevezett „több–biztosítós modell” gondolatát dédelgette a Selmeczi–féle kis titkárság. Az egymással versengő biztosítók „költségérzékenységét” szegezték volna szembe a kórházak költeni akarásával; a biztosítási „csomagok” kiváltságát a hálapénz annyit szidott mechanizmusával. Az elképzelés láthatóan megbukott. Persze csak sejthetjük ezt, hisz a vitából gondosan kizárták a nyilvánosságot.
„Magától értetődőnek tekintem, hogy a válaszokon vitatkozunk, de legalább a kérdésekben egyezzünk meg” – írja Kornai. Még a kérdések sincsenek világosan fölvetve: mire lenne jó a reform? sokat költ–e az ország egészségügyre vagy keveset? miből fizessük meg az orvosokat? milyen szerepet játsszon a magánszektor? Illetve, Kornai fölvetette ezeket a kérdéseket, de az már rég történt: 1998 januárjában, amikor megjelent a könyve. Azóta semmi.
Persze a kiélezett hatalmi politizálás, a közbeszéd eldurvulása, az egymás mellett elbeszélés, a PR–osok diktatúrája közepette minek is tennénk fel az igazi kérdéseket?