Váltás a pályán • 1998.05.27
Nincs mód jelentős gazdasági pályamódosításra – állítják némely tekintélyek most, a választás és kormányváltozás viharos napjaiban. Szerintük a gazdaság már úgyis olyan pályán mozog, amelyet immár nem az állam, hanem a piac, a magántulajdonosok meg az EU–csatlakozás jelöl ki. A politikában lehet mellébeszélni, de a gazdaság mégiscsak más, törvényeit tudomásul kell vennie annak, aki kormányra kerül.
Szerintem ez túl kényelmes nézet: a mostani meghatározottságokhoz láncolja le a gondolkodást. Hagyjuk most az aktuális sugalmazásokat, a megnyugtatás szándékát, a tőzsdei árakat aládúcolandó; vagy a nagykoalíciót, amire Orbán Viktor az instabil kormányzáshoz fűződő aggályok ellenére se hajlik (ami azt mutatja, hogy a politikának is megvannak a maga törvényei).
A kérdés tehát: abból, hogy csakugyan előrehaladt Magyarországon a privatizáció, s a bruttó hazai terméknek már 80 százalékát a magánszféra adja; abból, hogy kiépült sok piaci intézmény, és az állam nemigen avatkozhat közvetlenül be, vajon következik–e, hogy most már egyenes út vezet Európa és a fejlett kapitalizmus felé? Következik–e, hogy az új kormánynak egyedüli dolga nem elrontani az elért eredményeket? Eldőlt–e egyáltalán, hogy milyen kapitalizmust építünk?
Én valamennyi kérdésre nemmel válaszolnék.
A stabilizáció után igen csábító lenne fölpörgetni a növekedést, a belföldi kereslet tágítására és – ahogy a Fidesz választási programjában írja – a növekedés „nem gazdasági forrásaira” támaszkodva. A növekedés 1996 utolsó negyede óta megindult, s a külpiaci egyensúly eddig a várakozások ellenére is makacsul javul. A csillagok kedvező együttállása, amelynek során a növekedés megbékélt az egyensúly követelményével, a gazdasági stabilizációnak köszönhető, amely alapot adott az export és beruházások vezérelte növekedéshez. A jelek szerint a várakozásoknál is hosszabb export– és beruházásnövekedési ciklus indult be. Ebből viszont csak annyi következik, hogy egy mai keresletélénkítés esetleg két év múlva késleltetetten eredményez megugró importot, romló külpiaci mérleget. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a stabilizációval csupán megnyúltak a húzd meg, ereszd meg ciklusok.
Igaz, ezt az ingadozást már a távozó kormány is beindította az idei választási költségvetéssel. Olyannyira, hogy a folyó költekezéshez képest még a Fidesz által annyira kedvelt központi beruházások is visszaszorultak, holott előtte a zord Bokros–csomag idején is gyorsabban nőttek a GDP–nél. A Fidesz ráadásul nem akar költeni vízlépcsőre, amit pedig az MSZP igencsak akart. Ehelyett viszont körvonalazódnak a költséges autópályatervek.
Apropó, tervek. A leendő miniszterelnök szárnyai alatt megalakuló tervhivatalszerű intézmény azt mutatja, hogy sokan vérmes reményeket fűznek a „reálgazdasághoz”, ahhoz, hogy némely terveket a szigorú pénzügyek fölé rendelhetnek. Meglehet persze az is, hogy szigorú pénzügyi korlátok között ténykedik majd a naturálgazdasági hivatal; ám félő, hogy – mint az az ilyen hivataloknál lenni szokott – a tervesek igencsak feszegetik majd azokat a bizonyos pénzügyi kereteket.
Némely pontokon föltétlenül erősíteni kellene az államot. Szükséges lenne például, hogy a bank–, tőkepiaci és pénztárfelügyeletek valóban átlátható, manipulációtól mentes verseny fölött őrködjenek. De a felügyelet gyengesége mellett mindig szólnak aktuálpolitikai érdekek. Így eshetett meg például, hogy a bankfelügyelet csak asszisztált a Postabank furmányos tőkeemelésénél, amelyről rejtélyes módon még a fiatal demokraták is mélyen hallgattak a választási kampányban.
A Fideszt épp a kormány erejéhez fűződő fölfokozott várakozások juttatták kormánypozícióba: ugyanazok, amelyek négy évvel ezelőtt a szocialistákat. De mi lesz a szegényekkel, a valóban rászorulókkal, akik tényleg nem nélkülözhetik a gondoskodást? Úgy tűnik, ők továbbra sem várhatnak sok jót az államtól. Az új kormány visszaállítja ugyan az alanyi jogon járó családi pótlékot, de ezzel távolról sem a szegényeknek, sokkal inkább a középosztálynak kedvez.
Ha nőnek az állami kiadások, akkor el is szívják az ehhez szükséges pénzt a beruházásoktól. Sokak szerint a növekedést épp az serkentené, ha lemondanánk az európai szintű állami újraelosztásról. Ezt a nézetet a jelek szerint a Fidesz nem osztja. Sőt programja szerint még sok pénzt ölne bele a meglévő önkormányzati intézményi struktúrába, melynek költségvetési támogatása ma a GDP 15 százalékát emészti föl. Az egészségbiztosításnál viszont az elvonás és a kötelező ellátás korlátozott lenne. Nem dőlt el, melyik irányzat kerekedik felül: a széleskörűen garantált állami ellátásoké vagy az egyéni megtakarításokra épülő s így az állami újraelosztást visszaszorító öngondoskodásé. E ponton szerteágazók a kapitalizmus útjai.
Vagy mégsem? Még ez is elképzelhető. Ha például Orbán Viktor, olvasással kezdvén miniszterelnöki pályáját, titkos, ám annál égbekiáltóbb elköteleződésre bukkan, amiből hirtelen kiviláglik: fegyelmezettnek kell lenni, meg kell támogatni azt a fránya tőzsdét. Akkor meglesz a hivatkozási alap, miért nincs mód a keresletélénkítősdire, radikális tb–járulék–csökkentésre, kiemelt pedagógusbér–emelésre. S a kapitalizmus töretlenül halad előre a maga útján.