Liberális költségvetési elvek • 1999.05.08

Elég furcsa: a gazdasági előrejelzések manapság a lojalitás fokmérői. Kormánypártinak kell lenned, hogy higgy bennük, s ha kételkedsz, máris ellenzéki vagy. A szocialista rendszerben begyakorolt viszonylat: mindenben, mindenen keresztül a központi hatalom nyilvánul meg ilyen vagy olyan előjellel. A számok szimbolikussá válnak, akár a választások idején az a bizonyos hét százalék: aki akarta, akkor sem vette szó szerint. Ha nem is pont hét százalék az a bűvös szám (mármint ami a remélt gazdasági növekedést illeti), de legalább jó nagy.
Azóta már lemondtak a hétről. Költségvetési irányelveiben a kormány négy–öt százalékos gyarapodásról beszél, meg arról, hogy a tempó 2002–re, az új választás előtt közel 6 százalékra fokozódik. Nehéz ezt érvekkel alátámasztani – de cáfolni is. Hiszed vagy nem hiszed? A parlamentben épp ezért ezek miatt a számok miatt esnek egymásnak a felek. Az optimizmus kontra borúlátás határozza meg – „dialmat”–os lét gyanánt – a „mi”– és az „ők”–tudatot. Egy földhözragadt, tehát józan érv azért elhangzik kormánypárti részről: „másfél–két százalékos növekedéssel nem lehet megoldani az előttünk álló feladatot” (Turi–Kovács Béla, FKGP). Ebben legalább van praktikum, tehát rendszer is.
A költségvetési irányelveket komolyan kellene vennünk, erre szólít az állampolgári tisztelet parancsa. Utoljára 1992–ben határozott ilyesmiről a parlament, azóta ráhagyták a mindenkori kormányra a gazdaságpolitika művelését. Most hároméves irányelv születik; igaz, ennek távolabbi esztendőkre vonatkozó része – mint például a 2001–2002–re elképzelt, fölfelé kunkorodó növekedési pálya – könnyűszerrel átírható jövő ilyenkor. A gazdasági jóslatok amúgy sem bírnak jogerővel – elvégre még a legmagasabb közjogú testület sem kötelezheti a gazdasági folyamatokat a kedvező alakulásra.
Gyakorlatias korunk idegenkedik az elvektől, ha ezek nem járnak kézzelfogható haszonnal vagy nem késztetnek legalább pragmatikus cselekvésre. Ha pedig jönnek az elvek – legyenek mégoly irányelvek –, akkor az már politika, lehet egymás torkának esni.
Mit vegyünk hát komolyan? Épp azt, amiről – a MIÉP kivételével – hallgatnak a felek, ergo – a MIÉP kivételével – egyetértés honol köztük. Ez pedig, uram bocsá', tovább haladni a liberalizálás útján: az állam gazdasági szerepvállalása még mindig nagyobb minálunk, mint más hasonlóan fejlett országokban. A költségvetési hiányt is le kell faragni, mert így fékezhető le az infláció; s az sem közömbös, mekkora az államadósság, s finanszírozása mennyi pénzt szív el az üzleti beruházásoktól.
Mindez persze már régi sláger. De örömmel konstatálhatjuk: az állami szerepvállalásról nem vitáznak, tehát nem is kell elölről kezdeni a vitát. A kormány folytatni kívánja az újraelosztás és a jövedelemcentralizáció mérséklését; például, mint most meghirdeti, a kiadások arányát a GDP–n belül a három évvel ezelőtti 50 százalékról jövőre 44, 2002–re pedig már 41 százalékra szorítaná le. S ezzel párhuzamosan mérséklődne az adóelvonás mértéke, azaz a jövedelemcentralizáció is.
Folytatnák a költségvetési hiány csökkentést is. Illetve csak most kezdenék el igazán, hiszen az 1996–ra már alaposan leszorított deficit a következő két évben felduzzadt, amikor a régi jó jegybanki ingyenfinanszírozást kamatozó adóssággá alakították át, majd jött az 1998. végi Postabank–csomag. Igaz, a kutatóintézetek kételkednek abban, hogy idén tartható lenne a beígért 4 százalékos deficit. Jövőre azonban bizonyos mértékig mintegy automatikusan csökken a hiány, hála a csökkenő állami kamatterheknek, ami viszont a kisebb inflációnak és a mérséklődő államadósságnak köszönhető. A kormány maga is hozzá kíván járulni az infláció és az államadósság visszaszorításához, amikor a GDP 2 százalékának megfelelő elsődleges (kamatkiadások nélküli) többletet csikarna ki a költségvetésből.
Ezek kézzelfogható célok. Mégsem derül ki, mennyire elkötelezett irántuk a kormány. Egyelőre igen tág határok között kotyog a 2000–re kitűzött, GDP–hez viszonyított államháztartási hiány: még csak 2,5 uszkve 3,5 százalékról beszélnek. Nem kevesebb mint 127 milliárd forintnyi a bizonytalanság, s egyben a szabad kéz a kormánynak, ha megszavazza az irányelveket a parlament. A történet ismert: a pénzügyminiszter 2,5–et szorgalmazott, a kormány azonban, többszöri ülés után, csak részben értett vele egyet. S bár az idén remélt négy százalékhoz képest látszólag a három és fél is előrelépés lenne, valójában lazulhat a büdzsé a kamatterhek említett csökkenése miatt. De ezt nem lehet tudni; a pénzügyi tárca mindenesetre becsempészte az előterjesztésbe a drákói javallatot, hogy jövőre akár csökkenhet is a társadalmi fogyasztás, az állami kiadások pedig mindössze 6,3 százalékkal – azaz reálértékben semennyivel sem – gyarapodhatnak.
Aztán – mint az irányelvek előrejelzéseiből kihámozható – jön a derűs 2001. és a még derűsebb 2002. év, amikor a költségvetők arccal a közelgő választás felé fordulhatnak, hiszen az állami kiadások gyorsabban nőhetnek a bevételeknél...
De a töretlen növekedés közepette, amelynek képét az irányelvek előrevetítik, könnyűszerrel vonulhat vissza az állam a gazdaságból. Elég ha érzékelhetően növelik a közköltekezést és az adókat, de ennél nagyobb tempóban gyarapszik a gazdaság egésze – és az üzleti szektor, a magánkezdeményezés máris tért hódított. De mi történjék, ha mégsem lesz a növekedés, ha jönnek a választások, és mégis messze leszünk a hat százaléktól? Erre nincs forgatókönyve a kormánynak.
Mint arra sem, lesz–e államháztartási reform, s ha lesz, további spórolást vagy „csak” jobb ellátási színvonalat várnak tőle? Az állami szerepek átszabása konfliktusokkal jár. De erről nem beszél szívesen a kormány.