Csomag, amelyből kinőtt a kapitalizmus • 1999.03.13
„Bokros a legnagyobb hatású államférfi az új köztársaságban: lám, még négy év után is irritálja Orbán Viktort.”
„Amíg polgári kormánya van hazánknak, nem fordulhat elő, hogy gyerekek, családok, nyugdíjasok jövőjét áldozzák fel csak azért, hogy jelezzék a külvilágnak, hibátlanul fel tudják mondani az éppen divatos közgazdasági leckét... Akik hallgattak a Bokros–csomag idején vagy esetleg éppen a Bokros–csomagért felelős kormány mögött álltak, sőt a kormányban vagy a kormánypárti padsorokban ültek; nos, tőlük a magyar családokon ütött sebek gyógyításához nemcsak türelmet és megértést kérek, de önmérsékletet és önvizsgálatot is várok.”
Orbán Viktor, a miniszterelnök találta ezt mondani néhány hete a Vigadóban, hagyományteremtő évadnyitó beszédében. S éppen most négy éve, egy március közepi vasárnapon robbant a stabilizációs csomag bombája. A csomag kifundálóinak egyike azóta is jegybankelnök; a másik meg, az enfant terrible névadó, mindössze egy éven át volt pénzügyminiszter. Bokros a legnagyobb hatású államférfi az új köztársaságban: lám, még négy év után is irritálja Orbán Viktort. Az 1995. március 12–én meghirdetett stabilizáció valószínűleg alapvető lépése volt a magyar gazdasági modernizációnak – vagy legalábbis annak, hogy a rendszerváltást, a KGST–piacok összeomlását követő átmenet nem rekedt meg. A Bokros–csomag nélkül tán most NATO–tag sem lennénk.
Hosszú utat tettünk meg azóta. Kiépült a kapitalizmus, annak is valódi, zömmel nyugati tulajdonosok által uralt formája, fejlett gépiparral, korszerű pénzügyi intézményekkel. S így utólag a Bokros–csomag is másként fest, mint annak idején. Akkor a meghirdetett – ám az Alkotmánybíróságon alaposan megrostált, majd a mostani kormány alatt végképpen visszacsinált – szociális megszorítások álltak az érdeklődés homlokterében. Így utólag azonban a felsőoktatási tandíj, a jövedelemhatárhoz kötött gyerektámogatások, a fogorvosi kezelési díj bevezetésének kísérlete és társai inkább politikai mítoszteremtő erejük miatt tűnnek ki, s nem valóságos hatásuk miatt. Ezek azok a kérdések, amelyek mentén ma a középosztályos jobbközép a rászorultságpárti baloldalt ostorozza s viszont, s amelyekhez a kormányfő is hozzá talált szólni a Vigadóban.
Más az, ami port kavart és megint mások a tényleges eredmények. Ezt bizonyítandó, idézzük föl rétegekben a négy éve meghirdetett stabilizációs csomagot.
Első réteg: elhárult a pénzügyi válság, sőt konvertibilissá vált a forint. Már el is felejtettük, mi az a turistakeret, a valutaengedély. De kisebb baj is nagyobb volt 1995 márciusában a forint korlátozott átválthatóságánál. Az akkori mexikóihoz – vagy mondjuk a mostani oroszhoz – hasonló pénzügyi válság réme fenyegetett. Az állam mind nagyobb kamatra tudott csak kincstárjegyet kibocsátani, sőt ráfanyalodott arra is, hogy a hazai bankoktól vegyen föl – 42,8 milliárd forintnyi – devizahitelt. A pénzpiacokon felfokozódtak a leértékelési spekulációk, a devizakivonás, és ez önmagában is siettette a devalválást. A kilencszázalékos egyszeri, illetve az előre bejelentett csúszó leértékelés megfordította ezt a folyamatot. Helyreállt a bizalom a forintban, s a devizák kezdtek az országba áramolni. A magyar lakosság is kezdte előnyben részesíteni a magyar pénzben tartott betéteket. A hazai cégeknek ugyanakkor megengedték, hogy devizában is tarthassák a pénzüket. A forint igen gyorsan stabilizálódott, s 1996 elején már az új devizakódex szavatolta konvertibilitását (legalábbis ami az úgynevezett folyó fizetéseket illeti), s vele a belépőt is az OECD–be.
Második réteg: a külső egyensúly. A folyó fizetési mérleg hiánya 1994–ben – ráduplázva egy évvel korábbi rossz eredményre – meghaladta a hazai össztermék (GDP) 9 százalékát, sőt a deficit 1995 első negyedében még ijesztőbb méreteket öltött. A leértékelés és a szintén március 12–én két évre bevezetett vámpótlék hirtelen megdrágította az importot, mégpedig sokkal nagyobb mértékben, mint amennyire az árfolyam–politika az exportot segítette. A különbséget, vámbevétel formájában, a költségvetés zsebelte be. Dorgálta is a Bokros–csomagot e „protekcionizmusa” miatt értékelő tanulmányában Kornai János. Maga Bokros viszont úgy érvelt: jobb, ha az import megdrágításából az állam fölözi le a pénzt, mintha a külföldi vevők élveznék az alacsonyabb exportárakat abban az esetben, ha vámpótlék helyett még nagyobb lett volna a leértékelés. Elég az hozzá, hogy 1995–ben a kivitel reálértékben nyolc százalékkal nőtt, az import pedig négy százalékkal visszaesett, a fizetési mérleg hiánya pedig a GDP 5,5 százalékára (sőt a következő évben 3,7 százalékára) mérséklődött.
Harmadik réteg: a jövedelempolitika. A leértékelés, a vámpótlék váratlan inflációs sokkot okozott, amire a bérmegállapodásokkal nem lehetett előre felkészülni. Erre a hatásra aztán a közszolgálati és az állami tulajdonú vállalatoknál fizetett bérek korlátozásával is rájátszottak. Magyarán a nominális bérek emelkedése elmaradt az – 1995–ben 28,2 százalékos – áremelkedéstől, s a keresetek vásárlóereje 1995–ben 12, a rákövetkező évben pedig további 5 százalékkal apadt. Ez azonban távolról sem a „divatos közgazdasági lecke”, éppen ellenkezőleg, egyszerre szolgálja a növekedést és az egyensúlyt. Hiszen annak felismerésén alapul, hogy a külső egyensúlyi zavar egyik legfontosabb oka az elégtelen külpiaci versenyképesség, ami viszont sajnos azt jelentette, hogy a magyar termelékenység színvonalához képest túl sokba kerül a munkaerő. Az eredmény egy gyors jövedelemátrendezés lett a vállalkozások – mindenekelőtt az exportőr cégek – javára, ami a beruházások forrásául is szolgált. Ugyanezt segítette a költségvetési szigor és a magánmegtakarítások növekedése is.
Negyedik réteg: a privatizáció. A forint, a külső egyensúly stabilizálása, a befektetésbarát pénzpolitika igencsak felgyorsította az addig egy helyben topogó magánosítást: 1995 végén privatizálták az energiaszolgáltató cégeket, a Budapest Bankot, a Matáv újabb részvénycsomagját. A privatizációs bevételeket nem költötték el, hanem a külső adósság s vele a kamatfizetések mérséklésére használták föl.
Ötödik réteg: az államháztartás. A költségvetés adóssága 1995 márciusa előtt hólabdaszerűen nőtt, nem utolsósorban a horribilis kamatkiadások miatt, amelyek viszont éppen az adósság (meg persze az infláció) miatt dagadtak. E csapdából csak egy kiút vezetett: az, hogy kamatok nélkül a büdzsé bevételei meghaladják kiadásait. Az infláció a kiadások értékét morzsolta le (mégpedig több mint húsz százalékkal), a bevételek a vámpótlék és a nagyobb társaságiadó–bevétel miatt nagyjából megőrizték egy évvel korábbi értéküket. Végül is kamatok nélkül számítva az államháztartás 1994–ben mutatott utoljára hiányt, s ezt sikerült 1995–ben 1,7, sőt 1996–ban 4,4 százalékos költségvetési többletté átfordítani.
Hatodik réteg: a szociális megszorító csomag, amelynek végül nagyobb lett a füstje, mint a lángja. Bár az erővonalak, az állampénzügyi vonzalmak tisztázása sem lebecsülendő. Bokros munkája itt félbemaradt. A stabilizációba e pontokon hosszú távú célokat csempészett volna be, a nagyobb öngondoskodás és a célszerűbb, takarékosabb elosztórendszer érdekében. Ebbe tört bele a csomag névadójának bicskája.
Rétegeket soroltam föl, mégpedig aszerint, milyen széles az egyetértés a stabilizációval. Mexikói válságot senki sem akart vagy akar, de sokan ellenszenveznek a privatizációkkal, s még többen kételkednek a költségvetési megszorítások üdvözítő voltában. Mindenképpen egy sokkszerű lépéssorozatról van szó, amely átmenetileg fölgyorsította az inflációt, lassította – de nem vetette vissza – a gazdasági fejlődést. Sokak szerint e sokk áldásos hatásai mára már elmúltak. Tavaly, amikorra pedig már szépen fölgyorsult a növekedés, újra nőtt a fizetési mérleg hiánya, bár mértéke még „csak” négy és fél százalék, azaz messze elmarad a stabilizáció előttitől.
Ebből az látszik, hogy nem élhet az ország a végtelenségig Bokros pénzügyminiszterségéből. Most már valamit az újaknak is föl kell mutatniuk.