Áralapon felértékelődés, bérköltségben leértékelődés • Magára maradt jegybank • 1998.05.08
Újból fölborult az összhang a monetáris és a fiskális politika – azaz a jegybank és a Pénzügyminisztérium – között, állítja a Pénzügykutató Rt. a múlt évet értékelő tanulmánykötetében. Értékelése szerint az MNB magára maradt az inflációellenes politikában, s szigorú kamatpolitikájával sem volt képes megtörni az inflációs várakozásokat.
Tyúk vagy tojás? Az infláció mérséklődése teszi–e lehetővé a leértékelési ütem mérséklését, vagy ez utóbbi is elősegítheti az inflációs várakozások s általuk a pénzromlás fékezését? Mint ismert, e kérdésben 1997 közepe óta vita folyt a pénzügyminiszter és a jegybank elnöke között.
A Pénzügykutató Rt. kimondatlanul bár, de a jegybank álláspontját osztja, legalábbis ez derül ki Hegymenet – Pillantás a hídról című kötetéből, melynek monetáris politikai fejezetét Várhegyi Éva írta.
A csúszóleértékelés rendszerében a devalválás ütemét az inflációs előrejelzésekhez igazítják. Csakhogy a jövedelemkiáramlás nem igazodott az inflációs prognózishoz és az előre bejelentett leértékelési ütemhez – állapítja meg Várhegyi. A reálbér–emelkedés az első negyedévben 7, később 5 százalék volt. Az MNB egyre inkább magára maradt az infláció elleni harcban, s „védelmi politikára” kényszerült. Kamatpolitikájával igyekezett a megtakarítások irányába terelni a jövedelmeket. A magas kamatok vonzására megindult a devizabeáramlás, az így kiáramló forintok inflációs hatását költséges forintkiszívással (sterilizálással) kellett az MNB–nek semlegesítenie. A konverzió meghaladta a 3 milliárd dollárt (egy MNB–tanulmány szerint 3,455 milliárdra rúgott), s a jegybank mintegy 600 milliárd forintot sterilizált. 1996–ban még a költségvetés is beszállt a vásárlóerő–kivonásba, hisz nőtt az MNB–nél vezetett folyószámlaegyenlege; 1997–ben viszont az MNB saját eszközei (repo– és betéti konstrukciói, kötvénykibocsátásai) domináltak a sterilizálásban.
A Pénzügykutató úgy látja: a jegybanknak „lavíroznia” kellett a kétféle monetáris politikai cél, a fizetési mérlegegyensúly és az inflációfékezés között. A forint reálértékben fokozatosan felértékelődött, ennek ellenére a fizetési mérleg javult; ugyanakkor a szigorú kamatpolitikával sem tudták mérsékelni az inflációs várakozásokat. Végül 1997 utolsó negyedében az MNB lazított kamatpolitikáján, megelőlegezve a bizalmat az infláció addig elmaradt esésének – írja Várhegyi Éva. Mint adataiból kiderül, a kamatcsökkentés csak a rövid lejáratoknál mutatkozott meg, az éves kötvényeknél viszont a reálhozam az év közepi mintegy 4 százalékról decemberre 5,5 százalékra nőtt.
A fizetési mérleg csakugyan „kibírta” a reálárfolyam emelkedését. A deficit tavaly 1 milliárd dollárnyi lett, holott korábban 1,5–2 milliárdot prognosztizáltak, s ezen belül a várakozásoknál lényegesen kisebb, 2 milliárd dollárt tett ki a külkereskedelmi mérleg hiánya. Ugyanakkor, mint érdeklődésünkre az MNB–ben közölték, termelői ár alapon (pontosabban a feldolgozóipari vállalatok értékesítési árai alapján) a forint 4,8 százalékkal felértékelődött. Ennek ellenére az export 30 százalékkal nőtt (változatlan áron), ami önmagában is, de az import 26 százalékos bővüléséhez képest is igen jelentős.
A tavalyi átlagos reálfelértékelődés tehát 4,8 százalék (az 1996–os 4 százalék után), bár a sajtó a napokban 10,5–et közölt, az MNB elnökének egy bejelentése alapján. Utóbbi szám valójában a nominális effektív árfolyam–emelkedés, vagyis a valutaárfolyam–változások olyan átlaga, melyben a valuták a külkereskedelmünkben játszott súlyának megfelelően szerepelnek.
Az árváltozások összehasonlítása tehát reálfelértékelődést ad. Fajlagos bérköltség alapon viszont továbbra is reálleértékelődés történt 1997–ben. Ennek mértéke az MNB szerint 5,1 százalék volt (az 1996. évi 6,6 százalék után), vagyis a hazai és a külföldi bérráfordításokat összehasonlítva ennyivel nőtt a hazai feldolgozóipar versenyképessége. Ez azonban megtévesztő lehet, mivel az energiaárak tavaly igen nagy mértékben (a KSH szerint közel 40 százalékkal) nőttek, így a bérek nemzetközi összehasonlítása csak torzítva tükrözi a hazai vállalatok költségversenyképességét – figyelmeztet konjunktúrajelentésében a Kopint–Datorg Rt.
Látnunk kell tehát: a csúszóleértékelés mértékének meghatározásában nem a reálárfolyam játszotta tavaly a legfontosabb szerepet. Igaz, az ipari tárca egy ideig aggályát fejezte ki a reálfelértékelődés, azaz versenyképesség romlás miatt, de aztán a jó külkereskedelmi adatok láttán visszavonult. Ezután már a leértékelési ütemet a PM–MNB–vita pillanatnyi állása szabta meg.