Vége az átmenetnek? • 1999.01.14
Harminc százalékról könnyű leereszkedni a húszra, onnan viszont már annál keservesebb tovább mérsékelni az inflációt – hallhattuk tavaly ilyenkor. A jegybank elnöke és az akkori pénzügyminiszter magyarázta így, miért ragadt le a drágulás még 1997 végén is tizennyolc százaléknál.
De ekkor a szakmai körökben „mérsékeltnek” nevezett – tehát makacs, gyors intézkedésekkel nem enyhíthető – áremelkedés lassulni kezdett, és sorjában rácáfolt minden korábbi előrejelzésre. 1998 végén már, ha felülről is, de súrolta a bűvös tízszázalékos határt. Idén minden bizonnyal egy számjegyűvé válik, még akkor is, ha a menetrendszerű újévi központi áremelések tíz százalék feletti mértékben drágítottak meg egyes közszolgáltatásokat (tömegközlekedés, posta, víz, vezetékes telefon). Az átlagos áremelkedés – ami a különféle anyagi helyzetű fogyasztókra együtt, az összes fogyasztási cikkre vonatkozik – mindenképp kisebb lesz, mint tíz év óta bármikor.
Már egy egész generáció született és törődött kényszerűen bele a folyamatos pénzromlásba – hiszen a nagy 1979–es élelmiszeráremeléssel kezdődött. Vagy még előbb, a '76–os áremeléssel? A 3,60–as kenyér nimbusza odalett, amikor a kádári rendszer a meg–meg bomló külpiaci egyensúlyt a fogyasztás korlátozásával billengette helyre. S jött 1988, az adóreform (amikor bevezették nálunk az áfát és az szja–t), s máris tizenöt százalék fölé szökött a drágulás; majd jött a szovjet külkereskedelem összeomlása, a rubelelszámolás felszámolása a Németh–kabinet és a fogyasztói ártámogatások leépítése az Antall–kormány idején, s a drágulás már 1990 nyarán 30 százalék fölé szökött (egészen 1991 végig). Ahogy nézem ezeket a régi számsorokat, fölmerül bennem a kérdés, vajon nem járult–e hozzá az infláció is a taxisblokádhoz? Az infláció, az általános áremelkedés nem ugyanaz, mint egy konkrét benzináremelés; az infláció bizonytalanságérzetet teremt, ezt azonban akkor az emberek még politikai elégedetlenséggé tudták átfordítani. De dühük hamar elpárolgott, s annál makacsabbnak bizonyult a válság, amit a jó szovjet piacok összeomlása okozott; maradt a nyugatra bérmunkázás a döglődő, részegységenként eladogatott állami vállalatok romjain. Az átalakulás, a transzformáció válsága ez, amikor a korábban szerzett vagyonok, jövedelmek elértéktelenednek; sőt, a jelenben megszerzettek értéke is kétséges. Az átalakulás terheit a lakosságnak kellett megfizetnie, miközben meg kellett tanulniuk megtakarítani is – vagyis az árak távolról sem az emberek fogyaszthatnékja miatt szöktek az égig.
Az átalakulást furcsamód elő is segítette az infláció, hiszen ez volt a jövedelemátrendezések, a kártyák megkeverésének terepe: aki tudja, ár– vagy béremeléssel javítja pozícióját, s mivel mások is ezt teszik, fokozódnak az inflációs várakozások – legalábbis ez jellemezte a keserves átalakulást. Az első szabadon választott kormány azonban idő előtt ítélte meg úgy, hogy vége a válságnak, s kamatpolitikájával mesterséges inflációleszorításba fogott. De ezzel csak átmeneti, tünékeny eredményt értek el (az 1994. február–márciusra 17 százalék alá nyomott drágulás már a következő hónapban gyorsulni kezdett), viszont nagyban hozzájárult ahhoz a fizetésimérleg–deficithez, amely 1995 márciusában a Bokros–csomagba torkollott.
Bokrosék inflációs sokkal állították helyre a hazai termelés és felhasználás egyensúlyát (a drágulás május–júliusban ismét a négy évvel korábbi szintre, harminc százalék fölé szökött). A felgerjesztett infláció ugyanakkor radikálisan átrendezte a jövedelmeket: a bérből, fizetésből élők, nyugdíjasok fizették meg – és nem jószántukból – a stabilizáció terheit, miközben megugrott az összjövedelmen belül a profitok aránya, ami persze alapot teremtett a befektetések, beruházások azóta is tapasztalható növekedéséhez. Egyúttal bevezették a csúszóleértékelést, de ez már az inflációs mellékhatás gyógyítására szolgált, hiszen kiszámítható átjárást, átszámíthatóságot teremtett az itthoni és a külföldi infláció között, és előre beprogramozta a magyar gazdaságba a pénzromlás fékezését. Később azonban állandósulni látszottak az inflációs várakozások: mintha még mindig sok lett volna a gazdasági pozíciókban, a megszerezhető jövedelmekben az átrendeznivaló. Vagy csak lassanként gyökeresedett meg a bizalom abban, hogy a gazdaság valóban stabilizálódik?
Mindenesetre 1997 második felében, a „választási költségvetés” hangulatában sehogy sem akart mérséklődni az áremelkedés, a piac valószínűleg a fogyasztói kereslet túlfeszített növekedését várta. Ezután, 1998–ban csakugyan jelentősen bővült a fogyasztás, az árak azonban láthatóan fittyet hánytak erre, mivel az infláció hirtelen fékeződni kezdett. Orbán nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy a polgári kormány megfékezte az inflációt. Persze ez így túl egyszerű: hosszú utat hagytunk magunk mögött, ami alatt az egy számjegyű inflációnak be kellett érnie. Mintha most lenne vége az átmenetnek, s ezzel az átrendeződéseknek is, amit a gazdaság szereplői az áremeléstől vártak. Most mintha elhinnék, hogy a növekedés valóban megalapozott, s nem fenyeget megint egy újabb kiigazítás veszélye. Nem mellékes körülmény az sem, hogy az infláció nagymértékű fékeződését a világpiaci árcsökkenések indították meg.
Most, hogy az inflációban tíz százaléknál tartunk, jön a következő kérdés: hogyan léphetünk tovább: nyolcra, ötre?