Euro a valutakosárban • 1999.01.05
A magyar külgazdasági kapcsolatoknak, a monetáris politikai orientációnak egyaránt az felelne meg, ha a forint árfolyamát már most teljes mértékben az európai közös valutához igazítanák. A devizapiaci kockázatok kezelése azonban egyelőre indokolja a vegyes valutakosár alkalmazását – derül ki egy, az MNB–ben készült, igaz, nem a jegybank hivatalos véleményét tükröző műhelytanulmányból.
Ez évben 70 százalékban az euróból, 30 százalékban az amerikai dollárból álló valutakosárhoz igazítják a forint kurzusát. Azaz a mindenkori középárfolyamot – az újévtől havi 0,6 százalékos leértékelési ütem és az árfolyamsávon belüli elmozdulások mellett – az említett devizák mozgása határozza meg, amiben az egymáshoz viszonyított elmozdulás, a keresztárfolyam is szerepet játszik.
Két éve, 1997–ben például a dollár erősödésével volt magyarázható az a különbség, hogy év végére a forint az amerikai valutával szemben 22,3 százalékkal, a német márkával szemben viszont csak 7,2 százalékkal értékelődött le az év elejéhez képest. Tavaly viszont némileg megfordult a trend, s a devalválódás a márkával szemben 14,4 százalék volt, a dollárral szemben csak 8 százalék.
2000–től száz százalékig az euróhoz képest határozzák meg az árfolyamot, azaz a keresztárfolyamok egy év múlva már nem befolyásolják a magyar valuta jegyzését – hirdette meg az MNB idei monetáris politikai irányelveiben.
A valutakosár megválasztását árufolyam–politikai, illetve kockázatkezelési szempontok indokolhatják – fejti ki Jakab M. Zoltán, a jegybank munkatársa az MNB Füzetek sorozat tanulmányában. Árufolyam–politikai cél például az, hogy a forint kurzusa tükrözze a versenyképesség alakulását. Ebből a szempontból olyan valutakosár lenne optimális, melyben az euro 90–95 százalékos súllyal szerepel – számította ki a szerző. A dollár ugyanis lényegesen többet nyom a valutakosárban a magyar külkereskedelemben betöltött szerepénél, ami részben technikai okokkal is magyarázható: a kelet–európai importot a nagy árfolyamingadozások miatt nem veszik figyelembe a külkereskedelem–súlyos árfolyamindex számításokban.
A magyar külkereskedelmi orientáció tehát indokolja, hogy teljes mértékben az euróhoz igazítsák a forintárfolyamot. Sőt, a piaci hatások ciklikusaiban is uralkodók az európai hatások, így például erőteljes párhuzamosság mutatható ki a magyar és a német GDP ingadozásai között.
A magyar árufolyam–politika azt a célkitűzést is tükrözi, hogy hazánk az európai monetáris politikát kívánja „importálni”, a kontinens valutarendszerét érő hatásokhoz igyekszik igazodni. Rövid távon azonban a piacok számára kikezdhetőbbnek látszik a most induló közös európai monetáris hatóság, a Európai Központi Bank hitelessége, mint az amerikai központi banké, s ez átmenetileg indokolja, hogy a valutakosárban a kockázatkezelési szempont is megjelenjen. Vagyis az árfolyamrendszer átvállalja a keresztárfolyam–változások kockázatainak egy részét, amit különben a piaci szereplők viselnének. A dollár túlsúlyos szerepeltetését a szerző ezzel a kockázatkezeléssel magyarázza.
A kisebb vállalatok számára például nagy kockázatot jelentenek a külső árfolyamváltozások, bár ez ellen a megfontolás ellen szól, hogy főként a szomszéd országokba exportálnak, s a magyar kivitel egyébként is egyre koncentráltabb, márpedig a nagy cégek mindenképp képesek állni a kockázatfedező ügyletek költségeit. Igaz, a magyar tőkepiacokon általában dollárban kalkulálnak; a devizaliberalizáció előrehaladásával, a tőkepiaci intézmények fejlődésével azonban mind kevésbé indokolt a kockázatok átvállalása – fejti ki a tanulmány.