Terjeszkedő költségvetés • 1998.12.29
Az csak mese, hogy átmeneti költségvetést fogadott el a T. Ház. Erős államot építő, jobbközép irányzatú büdzsé készült, szédítő aránymódosításokkal. Gondoljunk például a kancellárminisztérium kereteinek megduplázására, a kultúra negyven százalékkal növelt támogatására s ugyanakkor arra, hogy még így is megvonják a „nemzeti” klientúrából kivetett kutatóintézetek támogatását, a közszolgálatban dolgozók keresetének vásárlóértéke pedig általában meg fog csappanni. A pedagógusok, a rendőrök bérére ugyanakkor odafigyelnek. A kormány sietteti az előrehaladást egyes területeken (alanyi jogon járó gyermeknevelés támogatás, oktatás, közbiztonság), miközben persze elnapol más fideszes ígéreteket – nemigen növeli például az infrastrukturális beruházásokat, holott ezek Matolcsy kampányközgazdász szerint jól élénkítik a gazdaságot. A hitélet másfélszeres támogatásával mintegy rálicitál az előző kormány által megkötött vatikáni egyezségre, érzékeltetve: nem volt szép a „komcsiktól”, hogy beleütötték az orrukat a „nemzeti oldal” dolgába.
A költségvető él a választók adta hatalmával, és berendezkedik. Ehhez pedig pénz kell. A rendszerváltás óta nem készült olyan expanzív, terjeszkedő költségvetés, mint a jövő évi. Hivatalosan hangoztatják, hogy csökken az állami újraelosztás (az államháztartási kiadások bruttó hazai termékhez viszonyított aránya), de ez csak akkor igaz, ha a kiadásokba az inflációval együtt mérséklődő kamatterheket is beleszámítják. A költségvető akaratától közvetlenül függő – kamatok nélküli – kiadások alapján nem mérséklődik az újraelosztás. Más szóval a közköltekezés jövőre a remélt gazdasági növekedéssel azonos ütemben – reálértékben öt százalékkal – duzzad.
Igaz, zárolt tartalékként félreteszik a támogatások egy részét arra az esetre, ha mégse sikerülne a megcélzott ötszázalékos növekedés. E konstrukcióról egyébként maga a kormányfő döntött, amikor a világkilátások meginogtak, és Chikán 3–4 százalékot mondott. Ő azonnal rápirított, mondván: a jóslat továbbra is öt százalék. A kutatóintézetek 4–et vagy kevesebbet mondanak. Az öt százalékra épülő bevételi előirányzatok igencsak feszítettek, és szerepelnek köztük olyan fejcsóválásra okot adó tételek is, mint a 25,5 milliárdra hizlalt orosz államadósság behajtása vagy a tb–vagyonértékesítés 53,7 milliárdra feltupírozott bevétele.
De még ha teljesül is a büdzsé, és a deficit jövőre valóban a négyszázalékos küszöb alá kerül, azért komoly árat kell fizetnünk: az adóterhek valójában nem mérséklődnek, a kiadásokat a velük azonos arányban dagadó bevételekkel fedezik. Nemcsak az újraelosztás, hanem a jövedelemcentralizáció bruttó hazai termékhez viszonyított mértéke sem csökken 1999–ben (ismét kamatok nélkül számítva). Örvendetes viszont, hogy mérséklik a munkáltatók által fizetett közterheket (az egészségügyi hozzájárulás növelése ellenére is), s ezzel javul a hazai vállalkozások versenyképessége. A valódi kedvezményezettek persze nem a kis–, hanem a közepes és nagy cégek. Erről a kormány nem beszél – csöndben beismeri, hogy igazából a közepes és a nagyvállalatok lendíthetik előre a gazdaságot és az adóbefizetést.
Az „átmeneti” állandó jelző persze annak megokolására szolgálhat, miért próbált a költségvető az előző kormány alatt született megállapodásokat, szabályozásokat megkerülve forrásokhoz jutni, s miért az ádáz harc az érintett korábbi vívmányok körül. Egyes esetekben a visszamenőleges ügyek teljesen öncélúnak tűnnek: ilyen például az a döntés, hogy mégsem állítják föl januárban az ítélőtáblákat, viszont az erre szánt pénzt (utólagos módosítással, a költségvetési hiány demonstratív növelésével) az alsófokú bíróságoknak ítélték oda. A metróépítés lemondásának gazdasági megokolását hiteltelenné tette, hogy a kormány e döntésével megvárta a főpolgármester–választás eredményét. A mérsékeltebb nyugdíjemelést viszont előbb meghirdette, s bár ez széles rétegeket érintő törvény módosítását kényszeríti ki, szerintem kevésbé önkényes lépésnek tekinthető, mint az előbbiek. Önmagában a törvénymódosítást elvileg is indokolhatják más, megokolt szempontok, mint például az infláció fékezése vagy a más korosztályokat előnyben részesítő jövedelempolitika. Erre persze nemigen hivatkozott a kormány, mert valakinek még eszébe jutott volna a hasonló logikával érvelő Bokros–csomag, amivel szemben a jobbközép pártok jogbiztonságot, szerzett jogokat emlegetve arattak oly sok babért.
Az ellenzéki pártok pedig arra nem emlékeznek szívesen, hogy a tegnapi napon eltörölt nyugdíjemelési szabály a korábbi kormányfő érdekegyeztetési ténykedésének gyümölcse, annak idején ugyanis így „adta el” a nyugdíjreformot a szakszervezeteknek. Ha nem született volna meg akkor ez a különalku (az akkori kormánypártok és pénzügyminiszter háta mögött), akkor körülbelül annyi lett volna a jövő évi nyugdíjemelés, amit most végül az Orbán–kormány elfogadtatott. Az ellenzékbe került pártok most hol ezért, hol azért keveslik a pénzköltést, mert szerepváltozást szenvedtek el, s így inkább a népszerűségi listára hajtanak.
A legnagyobb veszély éppen ez: nincs számottevő politikai erő, amelyik óvatosságot követelne a költségvetési politikában, és az állam feneketlen költekezési vágya s az ezt csillapító jövedelemcentralizáció miatt ostorozná a kormányt. A kormány pedig mindent egy lapra tesz föl: ez a lap pedig Simicska és az ő adóbehajtása.