A lehetőségek büdzséje • 1998.12.10
A terhes örökségre mutogatott Orbán Viktor, amikor elmagyarázta, miért rostálta meg annyira a kormány még a koalíciós pártoktól beérkezett javaslatokat is. Az 1999–es költségvetés még nem igazán ezé a kormányé – hallhattuk ismét.
Persze, hogy mely kormányerő mekkorát rúg a labdába a költségvetési focijátékban, az főként belső ügy. De az új kormányzati struktúra (meg a kiemelt család–, rendőrség–, oktatás–, egyház– és millenniumi támogatás) sokba kerül. A minisztériumokra és intézményeikre jó 24 százalékkal (reálértékben is legalább 13–mal) több kell, mint idén. Az önkormányzatokkal szemben szigorúak, de a nagy ívű központi célok még így is 15,1 százalékkal fejelik meg a teljes államháztartás kamatok nélküli kiadásait. Vagyis a kiadások növekedése 4–5 százalékkal gyorsabb a várt áremelkedésnél, szemben az idei, kétszázaléknyi reálérték–gyarapodással. Közben a gazdasági növekedés jó esetben is hasonló lesz az ideihez: ötszázaléknyi. Rosszabb esetben a kiadások egy részét zárolják, de még ekkor is merészebben terjeszkedik a költségvetés, mint ebben az évben.
E terveket láthatóan nem zavarja meg a Postabank konszolidációja, hiszen ezt az idei év számlájára írják. A kiadások – Postabank–terhek és kamatok nélkül – épp olyan ütemben nőnek, mint a gazdaság teljesítménye, a GDP. Holott a további fejlődés épp azt kívánná meg, hogy mérséklődjék az újraelosztás, teret engedve a piaci felhalmozásnak. Sajnos az újraelosztást nem csökkentik, bár a kormány – az inflációra érzékeny kamatokat is magukban foglaló adatokra hivatkozva – az ellenkezőjét állítja.
Az ambiciózus kiadásokhoz derűlátó adóbevételi tervek kellenek. S nem árt eszményinek álmodni az orosz államadósság behajtását és a tb–vagyon nagyratörő értékesítési elképzeléseit sem. S közben tömni pénzzel az adóhivatalt, hogy még többet és többet szedjen be. Ám ezzel be is zárt a bolt. Örökségről van szó? Nem: csak időrendről. Szegény kormánypárti képviselőknek már nem sok elosztanivaló maradt. Majd jövőre, ha minden jól megy.