Járulékfordulat • 1998.09.05
A kocka el lesz vetve – mármint ha, mint a kormányfő ígérte, tényleg 6–7 százalékponttal csökkentik jövőre a munkaadók társadalombiztosítási (tb–) járulékát. Ez valódi fordulat lesz az adópolitikában, az államháztartásban. S hozzáfűzhetjük: kedvező fordulat.
Közhelyszámba megy, hogy nálunk a tb–járulék nemzetközi viszonylatban is igen magas, s ez igencsak lerontja a hazai vállalatok versenyképességét. És ami kész abszurditás: a magas sáp ellenére évről évre pénzügyi lyukak keletkeznek a társadalombiztosításban, az egészségügy folyvást tovább nyújtózik, mint ameddig a takarója ér, s nincs közmegegyezés arról, hogy végül is az, amit az egészségügyre költünk, sok–e, vagy kevés. Konszenzus már csak amiatt sincs, mert sokan kibújnak a magas járulék megfizetése alól; s mivel csak egy korlátozott kör állja a tb terheit, aki viszont állja, annak rendesen fizetnie is kell. Csapdahelyzet ez, amelyből kockázatos kitörni.
Az új kormány, úgy látszik, vállalja ezt a kockázatot. De vajon miből, milyen forrásból? Ezt a kérdést tették föl a Fidesz–MPP–nek is a választási kampányban. A Figyelőben például Erdős Tibor akadémikus, jegybanktanácstag kifejtette: a közterheket csak a gazdasági növekedéssel összhangban lehet enyhíteni, s rövid távon a komoly járulékmérséklés mindenképpen költségvetési áldozattal jár. Azaz: rövid távon mindenképpen áldozni kell az elviselhetőbb járulék érdekében azért, hogy idővel ez megtérülhessen javuló versenyképességben, gyorsabb növekedésben.
Ha csakugyan 32–33 százalékot kell fizetniük a munkáltatóknak a mai 39 százalék helyett, az a büdzsének legalább 150 milliárd forintjába kerül – azaz legalább ennyivel kell máshonnan pótolnia a kieső bevételt. A magukat „keynesiánusnak” valló Fidesz–környéki közgazdászok állítják ugyan, hogy a kieső járulékbevétel növeli a keresletet, élénkíti a gazdaságot, s ennek köszönhetően meg is térül; csakhogy ehhez (legalábbis számításunk szerint) legalább 3,5 százalékos többlet gazdasági növekedés kellene, mégpedig azonnal és importnövekedés nélkül.
Forrás kell tehát, és ezt elő is teremtik. A nyugdíjasoknak például várhatóan be kell érniük a 13–14 százalékos nyugdíjemeléssel, ami legalább százmilliárdos megtakarítás a mai törvény szerint nekik járó 19–20 százalékhoz képest. Ami pedig hiányzik, összejön a fix összegű egészségügyi hozzájárulás emelésével. Ez persze, mint laptársunk megjegyezte, középosztálypárti lépés: ha a fix terhekkel operálnak – gondoljunk csak a Thatcher–féle fejadóra –, az mindig a szegényebbeket sújtja. De látnunk kell: a fix egészségügyi sápot az előző kormány vetette ki, csak épp felemás módon, mivel a szakszervezeti lobby nyomására olyan kis összeget állapított meg (havi 1800, majd 2100 forint), amely nem fedezte a százalékos járulék nagymértékű mérséklését. Márpedig az utóbbi – a ma 39 százalékos tb–járulék – veti vissza igazán a teljesítményeket.
A járulékcsökkentéstől a versenyképesség javulását, a növekedés hosszú távú feltételeinek javítását remélhetjük. Ebbe csakugyan be kell fektetni. A jövő évre kitűzött makrogazdasági pálya megfelel ennek a célkitűzésnek, hiszen 5–5,5 százalékos növekedés mellett mindössze 2–3 százalékos reálbér– és reál–nyugdíjemelkedést és az ideinél kisebb mértékű államháztartási hiányt engedélyeznének. Így a jövedelmeket a vállalkozásokba forgatnák vissza, hogy tovább bővüljenek a beruházások.
Számolni kell azonban feszültségekkel is. A kormány körvonalazódó jövedelempolitikája vajmi kevés szociális érzékenységről tanúskodik, és nem nagyon figyel oda a legrászorultabbakra. Azzal a – miniszterelnök szívéhez közel álló – húzással például, hogy bevezetik a gyermekek után járó szja–kedvezményt ahelyett, hogy a családi pótlékot vagy más szociális juttatást emelnék a megfelelő összeggel, voltaképp a legszegényebbektől a középosztálybeliek javára csoportosítanak át pénzeket. A jövedelmi széttagoltsággal bizony számot kellene vetni.
Egy másik feszültségpont: a „visszaállamosított” társadalombiztosítás. Most, hogy a tb még inkább állam az államban, mint volt, nyilván könnyebb lesz keverni egymással a járulékot más finanszírozási formákkal. Tisztázni kell azonban – mégpedig a nyilvánosság előtt is –, hogy egyáltalán mire, milyen ellátásokra elég a csökkentett járulék, s mit kell adóból pótolni.
S vajon fennmarad–e a mostanság oly szerencsésen fölgyorsult növekedés? Mint láttuk, a járulékcsökkentés rövid távon költségvetési áldozattal jár. Adja ég, hogy még sokáig megengedhessük magunknak ezt a luxust.