További terhek a büdzsén • Lefaragandó adósságok • 1998.04.07
Tovább kell csökkentenünk az államadósságot, s evégből az államháztartásnak a következő években is jelentős elsődleges (azaz kamatok nélküli) többletet kell produkálnia – vélik legújabb tanulmányukban a Magyar Nemzeti Bank szakértői, szöges ellentétben azokkal, akik szerint akár már újabb kölcsönért is folyamodhatunk. A tanulmány szerint az inflációs adó – azaz a pénzállomány elértéktelenedéséből származó jegybanki haszon – a GDP 2 százaléka körül ingadozik. Ha mérséklődik az infláció s vele az MNB haszna, a büdzsé elsődleges többletének emelkednie kell.
A gazdasági növekedés üteme immár hagyományosan elmarad a reálkamattól, vagyis attól a mértéktől, amit az államnak, illetve a jegybanknak az inflációs mértéken felül kell fizetnie. A '90–es évek elején a nettó adósság 10 százalékára, 1993–94–ben 5, majd mintegy 6 százalékára tehető reálkamat a hitelezők valóságos jövedelme, s mint ilyen, az adósságot reálértékben is növeli.
Mivel már nem számíthatunk nagy tömegű, adósságcsökkentésre fordítható privatizációs bevétellel, az állam eladósodottsága csak úgy csökkenthető tovább, ha a büdzsében legalább 1,5–2 százalékos elsődleges (kamattételek nélkül számított) többlet keletkezik – derül ki egy, a Magyar Nemzeti Bank által a napokban kiadott tanulmányból (MNB Füzetek, 1998/5).
Az eladósottságot a szerzők – Barabás Gyula, Hamecz István és Neményi Judit – a költségvetés és a jegybank konszolidált (egymás közti tartozásaikat kiszűrő) adósságával mérik. Ez a teljes külső, sőt a rövid távú, piaci kamatozású belső jegybanki adósságot is magában foglalja. Tavaly év végén a konszolidált bruttó tartozás a GDP 75,8 százalékára rúgott, azaz 10,2 százalékponttal haladta meg a költségvetés bruttó adósságát, s 25–30 százalékponttal csökkent a két–három évvel korábbi szinthez képest. A követelések levonásával kapott nettó adósság a GDP 47,6 százalékát tette ki, szemben az 1994 végi 63,2 százalékkal.
Politikai, sőt közgazdász körökben sincs egyetértés abban, kell–e, s milyen mértékben kell csökkenteni az adósságot, s evégből a költségvetésnek mekkora elsődleges szufficitet kell elérnie. Az ország kikecmergett az adósságcsapdából az 1995 márciusától bevezetett kiigazítási politika nyomán, többek között annak köszönhetően, hogy a büdzsé azóta kamatkiadások nélkül évről évre többletet izzad ki. Most már javult az ország megítélése, olcsóbban vehetünk föl hitelt, tehát vegyünk – vetik föl többen is.
Az idei büdzsé ugyanakkor 2 százalékos elsődleges többletet irányoz elő (ami durván 200 milliárd forintot jelent), s a pénzügyi tárca a következő évekre is ezt a mértéket szorgalmazza. A Kopint–Datorg Rt. szerint viszont épp elég volna 1 százalék is ahhoz, hogy a bruttó államadósság 2002–re a maastrichti kritérium szerinti 60 százalékra csökkenjen (MH március 19.). A PM ennek ellene veti: a megfelelő fölhalmozáshoz, az infláció fékezéséhez mindenképp szükség van a 2 százalékos többletre (MH, március 20.). Most megjelentetett tanulmányuk szerint az MNB– szakértők tovább mérsékelnék az állam eladósodottságát, hogy csökkenjen az államháztartási hiány, forrásokat szabadítva föl a fölhalmozás, a beruházások számára. Hazánk egyébként is túlságosan eladósodott fejlettségéhez képest (a '60–as években Ausztria, Belgium, Finnország, Hollandia, Norvégia, Svájc, Svédország átlagos bruttó adóssága a GDP–nek mindössze 20,5 százalékát érte el).
Számításaik szerint a 1,5–2 százalékos elsődleges egyenleg minimális mérték, mely ahhoz szükséges, hogy ne növekedjék a mostani eladósodottsági szint. Az eladósodottság alakulását alapvetően befolyásolja a reálkamat és a növekedés. Az előbbit a továbbiakban is 6 százaléknak feltételezték, a GDP–növekedésre pedig különféle változatokban számoltak. Úgy látják, hosszú távon 2,5–3 százalékos növekedés valószínű – ez még mindig meghaladja a Nyugat–Európában várható 2–2,5 százalékot –, s a forint várható 2–2,5 százalékos reálfelértékelődése mellett az egy főre jutó, vásárlóerő–paritáson számított GDP–növekedés így is elérné az 5–6 százalékot.
Ez persze azt is jelenti, hogy ha például 4 százalékos reálnövekedést jósoltak volna, akkor – mint táblázatukban közlik is – 1 százalék alá szorulna az elsődleges deficit minimális mértéke. Ennyiben számaik végül is nagyjából egyeznek a Kopint–Datorg Rt. eredményével, amely tanulmányában nagyobb várható növekedéssel számolt. Az MNB szakértői azonban láthatóan kívánatosnak tartják az adósságszint további leszorítását.
Az eladósodást helyettesíti s így a csökkentéséhez szükséges költségvetési erőfeszítéseket csökkenti az MNB pénzkibocsátásból származó bevétele, az úgynevezett seigniorage. A mindenkori költségvetési deficitet nemcsak kötvény– és kincstárjegy–kibocsátással, hanem pénzteremtéssel is finanszírozzák. Igaz, a jegybanktörvény 1992 óta korlátozza a büdzsé közvetlen jegybanki finanszírozását, s azóta a szerzők számításai szerint a monetáris bázis (jegybankpénz) csökkentette a jegybank GDP–hez viszonyított, azaz reálbevételeit. Keletkezett azonban inflációs adó, azaz a kint lévő pénzállomány értéktelenedéséből származó jövedelem. Ennek mértéke a '90–es évek elején meghaladta a 4, 1992–93–ban a 3, 1994–95–ben a 2,5 százalékot, s 1996–97–ben 2 százalék körül ingadozott. A kötelező pénzintézeti tartalékok után fizetett kamat levonásával kapták a szerzők a nettó seigniorage–t, amely az utolsó hat év átlagában a GDP 1 százalékára rúgott. A fejlett országokban e mérték 0,5–0,75 százalék; ha nálunk is lefaragják a jegybanki bevételt, akkor ezzel párhuzamosan a büdzsé elsődleges többletét is növelni kell – mutatják ki az MNB szakértői.
Az 1995–97. évek átlagában az állami és jegybanki nettó reálkamat–kiadások évente a GDP 3,4 százalékára rúgtak, ami a 7,7 százalékos nominális kiadásokhoz képest is igen jelentős – derül ki egy táblázatukból. Ez növekedés 1992–94–hez és 1986–1991–hez képest, amikor évente 2,6, illetve 2,5 százaléknyi reálkamat–kifizetés történt.
A nettó konszolidált adósság viszont 1994 óta 15,6 százalékkal mérséklődött. E javulás legnagyobb mértékben annak köszönhető, hogy ez a költségvetési kiigazítás időszaka volt, azaz a büdzsében elsődleges többlet keletkezett – mutatják ki. Hozzáteszik: a privatizáció fölgyorsulása a GDP mintegy 8 százalékával járult hozzá az adósságcsökkenéshez.
Tavaly az MNB összesen 3455 millió dollárnyi intervenciót (devizabeváltást) hajtott végre, az 1995–ös 3377 millió és az 1996–os 3986 millió dollár után. A negyedik negyedévben – vélhetően a délkelet–ázsiai válság miatt – mérséklődött a devizaátváltás, s mindössze 322 millió dollárt ért el.
A szerzők szerint a mostani szűk sávos árfolyamrendszer növelheti az inflációs tehetetlenséget. Ebben a rendszerben ha az MNB magas reálkamatot kíván fenntartani, a leértékelési ütemet óvatosabban kell csökkenteni, s így a tradable (külföldiekkel versenyző) szektor vállalatai engedékenyebbé válnak a béremelési követelésekkel szemben – érvelnek az MNB szakértői, bár, mint a kiadvány írja, a kifejtettek nem esnek föltétlenül egybe az MNB hivatalos véleményével.
A mai „kvázifix” árfolyamrendszerben az antiinflációs célok nem teljesülhetnek a fiskális kiigazítás továbbvitele nélkül – teszik hozzá.