Perszonálunió
Antall József 1993 februárjában menesztette Kupa Mihályt, a technokrata pénzügyminisztert, s helyére a politikus Szabó Ivánt nevezte ki. A leváltás közvetlen oka az volt, hogy Kupa, igyekezvén rendbe hozni az ország szénáját az IMF szemében, a kormány háta mögött mutatott be egy programot az államháztartás rendbetételére. De ez is rávilágított a tágabb összefüggésre: alig több mint egy évvel a választások előtt a nemzetközi igazodás követelménye állott szemben a „népszerűnek lenni” politikusi parancsával.
Most is egy, a kormányfő bizalmát élvező politikus, Suchman Tamás kerül gazdasági kulcsszerepbe. Persze a hasonlat sántít. Suchman nem bejáratott csúcspozíciót hódít meg, hanem magas befolyása éppen most munkálódik ki a perszonálunió által, amit az ipari-kereskedelmi-turisztikai tárca és egy személyben a privatizációs tárcanélküliség jelent. A gazdasági kabinetet egyelőre a pénzügyminiszter vezeti, bár nem tudni, miképpen alakul majd a két csúcsterület valóságos befolyása.
Mindenesetre a perszonálunióval megvalósulni látszik a kormányfő régi álma: az, hogy egy „stratégiai”, „reálgazdasági” központ jöjjön létre a pénzügy mellett. Ne csak egy vezető csoport jelölje ki a kormányfői döntések kereteit, s legyen egy optimista jövőkép, amely szembeállítható a mostani pénzügyi szigorral. A kormányfő evégből előbb tanácsadó testületet épített ki személye körül, majd modernizációs bizottságot hozott létre hivatala kebelében; aztán, egy évvel ezelőtt, gazdasági csúcsminiszterré kívánta előléptetni Nagy Sándort. Majdnem szétrobbant a koalíció; az SZDSZ töretlenül egyetlen gazdaságpolitikai központot akart. A miniszterelnök akkor visszakozott. Korábban, 1995 februárjában ellenállt az SZDSZ annak a kormányfői akaratnak is, hogy Suchman Tamás legyen a privatizációs miniszter; ám aztán „árukapcsolással”, Bokros és Surányi kinevezésével mégis elfogadta.
Most, hogy Suchman már úgyis benn van a kormányban, újabb kinevezését tudomásul vette a koalíciós partner. Megnyílt az út a második gazdaságpolitikai centrum létrehozása felé, s az SZDSZ gazdaságpolitikailag másodhegedűsi szerepre kényszerült. Az ellenzék pedig, amely Nagy Sándor csúcsminiszterségének is örült volna, üdvözli a perszonáluniót, mert a stabilizációs vonalvezetés enyhítésének esélyét látja benne.
Privatizációs miniszterként Suchman elévülhetetlen érdemeket szerzett. Igaz, munkásságának egyik következménye a mostani energiaárügy, ami miatt azonban nem neki, hanem Dunai Imrének kellett távoznia. De mindenesetre Suchman a tettek embereként veheti át új tárcáját.
Nemcsak gazdasági, politikai stabilitásra is szükség van, figyelembe kell tehát venni a lakosság tűrőképességét – hangoztatja a kormányfő. Ez azt jelenti: politikai mérlegelés kérdése is, meddig menjen el a kormány a gazdaság stabilizálásában. Suchman egyelőre hitet tesz az exportvezérelt és az egyensúlyt is szem előtt tartó növekedési politika mellett. Csakhogy az első félévi növekedési mutatók rosszak – lanyhán nőtt az ipari termelés, reálértékben 7 százalékkal visszaestek a beruházások –, s ez elbizonytalanító. Fölerősíti azoknak hangját, akik szerint nem folytatható az 1995 márciusában megkezdett gazdaságpolitika. Ha folytatódik, akkor ki tudja, meddig, várni kell a növekedésre, vagyis arra, hogy a ma is komoly exporteredmények éreztetik hatásukat a hazai fizetőképes kereslet és a hazai ipar iránti igény bővülésében. A másik lehetőség az, hogy a nagy áldozatokkal helyrebillentett külpiaci egyensúly újabb romlását kockáztatva, az állam némiképp rásegít a hazai kereslet bővülésére.
Suchman Tamás szerint nem ilyen élesek az alternatívák: csak kiigazításra van szükség, mondja, nem pedig irányváltásra. Majd elválik.