Messze a kistigrisektől
Nem meglepetés, mert bejött: a magyar külkereskedelmi mérleg újra javult az első félév során. Félmilliárd dollárral jobb, mint 1995 első félévében, mivelhogy a kivitel – dollárban, a vámszabad területi forgalommal együtt – tíz százalékkal, a behozatal viszont csak 1-2 százalékkal nőtt. Még mindig meghaladja az import az exportot, de már „csak” másfél milliárd dollárral, ám mert az import egy része nem jár fizetési kötelezettséggel, „mindössze” egymilliárd dollár terheli a fizetési mérleget. Így továbbra is éltet bennünket az az 1995 márciusában föltámasztott remény, hogy a külpiaci deficit újabb eladósodás nélkül finanszírozható szintre áll be. A bővülő kivitel, amelyről az adatok tanúskodnak, nem más, mint: integrálódás a világpiacba. Miközben a hazai piac szűkül, az itthoni értékesítés, fogyasztás csökken, mind meghatározóbbá válnak a külpiaci követelmények, az exportban közvetlenül érdekelt körön kívül is. Az integrálódás sikerét mutatja, hogy – legalábbis az első negyedévig, hisz újabb adatok erről nincsenek – javultak a külkereskedelmi cserearányok is, azaz 1994 óta úgy bővül számottevő mértékben a kivitel, hogy közben a külpiaci értékesítési árak is nagyobb mértékben nőttek, mint az importárak. Nem ismétlődik meg tehát 1991, amikor a bedugult keleti piac veszteséges nyugati kivitelre, olcsó bérmunkázásra ösztökélte a vállalatokat. A cserearány-javulás különösen az Európai Unió tagországaival szemben jelentős. Kiemelhető még, hogy a feldolgozó-, ezen belül gépipari ágazatok exportképessége (is) föltűnően javul, ami az előző és a mostani kormány tőkebecsalogató politikáját igazolja. Mégis: áttörésről még nem beszélhetünk. Igaz, a külpiaci egyensúly helyrebillenőben van, ez kedvező jel külföldön is, ami jól jöhet még a további befektetések és az úgynevezett országkockázat leszorítása szempontjából. Korántsem beszélhetünk azonban egyelőre arról, hogy az export „húzóágazat” volna. Akkor válik csak azzá, ha az egész gazdaságot érzékelhető növekedésbe lendíti át. A gazdaság egésze most stagnál, a külpiaci szereplés távolról sem mindenütt ad módot a gazdagodásra, fölhalmozásra – messze vagyunk a délkelet-ázsiai kistigrisektől. A pénzügyi megszorításokkal visszafogott import hosszabb távon csak akkor kecsegtet eredménnyel, ha közben azért a beruházások növekedése nem törik meg. Ehelyett az első negyedévben – ez a legfrissebb adat – több mint öt százalékkal visszaestek a beruházások az egy évvel korábbihoz képest. Egyelőre tart a jövedelemátrendezés: feltűnően nő 1995 óta az előállított jövedelmeken (GDP-n) belül a profitok aránya, s csökken a bérek részesedése. Az importot nem elsősorban a leértékelés meg a vámpótlék miatt növekvő árak fogják vissza, hisz a hazai termelők is a piac szűkösségére panaszkodnak. Tehát a fogyasztói potenciál, a romló reáljövedelmek vetnek gátat az importnak. Ebben a megvilágításban a külpiaci deficit lefaragása nem más, mint megelőlegezés: előbb-utóbb esetleg a többség is profitál a lefaragás következtében megugró profitokból. Az első negyedévben több mint 420 millió dollár áramlott ki a portfólió- és az egyéb befektetések jövedelmei gyanánt, miközben a közvetlen tőkebefektetés ennél csak valamivel több, 460 millió dollár. Amiben bízhatunk: ha már bejön a tőke, bizonyára működik is.
Lengyelország, Csehország, Szlovákia rontja ez évben külkereskedelmi mérlegét, viszont már a harmadik éve érzékelhetően növeli gazdaságát. Magyarország éppen fordítva teszi. Persze nálunk súlyosabbak az adósságok, amelyekre ráadásul nem is kértünk átütemezést. Nyitásban nálunk előbb jött az eladósodás, utána a becsületes törlesztés, a tőkebecsalogatás s végül a javuló hatékonyságú export. A liberalizációt a rendszerváltás óta többre értékeltük a hazai piac védelménél. Ez van. Ha már nyitottunk, már nem csukhatunk, várnunk kell. S csendesen tudomásul venni, ha netán Lengyelország – mint ez az év első hónapjaiban történt – még a tőkebeáramlásban is megelőzi hazánkat.