Kézi vezérlés
Baj volt az ország fizetőképességével 1981-ben, s a jó Marjai József miniszterelnök-helyettes kézbe vette az importot. Kipipálta, ami bejöhet, nem pipálta ki, ami nem jöhet be. Mondják, azért volt hónapokig mosóporhiány, mert Marjai, talán szórakozottságból, nem pipálta ki az igénylést a habzásfékező behozatalára. Az volt aztán a kézi vezérlés! Egy férfiú elhivatottsága birtokában rendezgette a gazdaság ügyes-bajos dolgait. Rég volt, szép volt. A munkásosztály abban az évben fejenként 93 kiló kenyeret fogyasztott, a szövetkezeti parasztság átlag 106 kilót, míg a másik szövetséges, a szellemi munkás 77-et. Azóta a kenyérfogyasztás drasztikusan csökkent; ma már összátlagban 80 kiló alatt tartunk…De most, e vigasztalan időben mégis föltámadt a remény, s visszatérhet a kézi vezérlés hőskorszaka. A kormány a héten kézbe vette a kenyérár ügyét. Csak azt sajnálhatjuk, hogy a többi jószág (úgymint liszt, villanydrót, telek, fogpiszkáló satöbbi) elkerülte vigyázó szemeit. Hiába, a kenyér, dacolva a változó szokásokkal, mégiscsak politikai ügy maradt: „szocialista értékrendbe” vág, akár az alkotmányozás. Hogy ma már szabadáras a kenyér? Sebaj. Lakos László földművelésügyi miniszter bejelentette: ha másképp nem megy, kész az árkorlátozásra is. Kézbe vették hát az ügyet. Lakos váltig állítja, hogy ez az ő kezdeményezése volt, nem a kormányfőé. Ha így van, miért nem tárgyalt saját hatáskörben az érintett termelőkkel, kereskedőkkel? Nem volt rá képes? Ez bizony szomorú lenne. Vagy jó pontot óhajtott magának és pártjának azzal, hogy kormányrangra emelte az ügyet? Ez sem vidám változat. A legszomorúbb mégis az, hogy a kormány a kereskedőket hibáztatja a drágulásért. Voltak persze elégszer bűnbakok a kereskedők, legutóbb az 1990–94-es ciklus alatt. Ők viszont, szegények, kénytelenek töretlenül hitelt fölvenni és – részben a bankok feladatát magukra vállalva – szállítót hitelezni, egyebek között a magas hitelkamatok miatt. Ezért is fog kicsit vastagon a ceruzájuk. A kamatok viszont kenyérárral aligha szoríthatók le.