Leértékelés
Ha már muszáj, jobb mihamarabb beismerni a fiaskót, s tiszta vizet önteni a pohárba. Most megtörtént: a pénzügyminiszter a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének fórumán bejelentette, hogy a leértékelés havi mértéke jövőre is 1,2 százalék marad, és a dollár évi átlagban 180 forintra szökik fel. A korábbi elképzelések szerint már ez év júliusától mérsékelni szerették volna a devalválást, s az utolsó pillanatig halogatták, s óvakodtak is nagydobra verni azt a döntést, mely szerint erre mégse kerül sor. A tegnapi bejelentés egy lépés előre – a kiszámíthatóbb gazdaságpolitika felé.
De mivel szembesülnek a gazdaság szereplői? Mindenekelőtt azzal, hogy az infláció nem szűnhet meg egy csapásra a múlt évi nagy kilengés után. A „piaci indíttatású” áremelések – melyek során nem állami vagy önkormányzati intézkedésekre vagy legalábbis ezekhez „önként” igazodva fog vastagabban a kereskedők ceruzája – számottevő összetevőnek bizonyultak az idei drágulásban. S hátravan még az őszi energiaár-rendezés, amikor két rossz között választhatunk: az energiaszektor költségeinek túlzott „elismerése” és a halogatás, azaz a későbbiekre beprogramozott drágítás között.
Persze a piacnak mindezt nem kell „elmagyarázni”, a csúszó leértékelés „bebetonozása” nem más, mint elismerése az inflációs várakozásoknak. Abban a reményben, hogy az infláció azért ha lassabban is, de mérséklődik, így a jövő évi árfolyam révén mintegy visszaadja az exportőröknek azt, amit az idei vámján veszítenek.
A fő cél ugyanis a fizetési mérleg hiányának további farigcsálása. A mesterséges forintvédő lépéseknek – mint az MDF vezette kormány alatt is látható volt – a megugró külpiaci deficit, s vele az ország fizetőképességének megrendülése az ára. Persze a jobb külpiaci mérlegért is fizetnünk kell; már csak azért is, mert a jövő évtől a költségvetés közvetlenül téríti meg a nemzeti bank leértékelésből fakadó veszteségeit. Ami sajnos nyomást jelent – az inflációra.