Ki fizeti a számlát?
Minden jel szerint át fogják hangolni a megállapodást a Nemzetközi Valutaalappal – s ha így lesz, az még a jobbik eset. Az ígért idei négyszázalékos és jövő évi háromszázalékos mértékű államháztartási hiány nem látszik tarthatónak. A hiba kormánykörök szerint nem a maguk készülékében, hanem a kamatkiadásokban és – ami ezzel összefügg – a Magyar Nemzeti Bank veszteségeiben van. Ámde, mondják az mutatja a költségvetés „valóságos teljesítményét”, hogy kamatkiadások nélkül a büdzsé bevételei nagyobbak, mint kiadásai. E tekintetben pedig, ígérik a többlet idén is, jövőre is a GDP 4,5 százaléka lesz. Ami ebből az átfogalmazásból érthető: a pénzügyi kormányzat leplezni igyekszik, hogy lemondott a bokrosi gyors deficitlefaragásról, arról, hogy már jövőre megcélozzák a bűvös maastrichti küszöböt, a három százalékos hiányt. A további gyors lefaragás ugyanis teljesíthetetlennek tetszik – gondoljunk csak a tb állapotára vagy a végkielégítésekre, amit a további karcsúsításoknak kitett államapparátus fizet ki. Meg az önkormányzatokra, amelyek minden bizonnyal máris költekezésbe fognak, mihelyt birtokba vehetik, majd pénzzé teszik gáz- és villanyrészvényeiket. Ami nem érthető: ha egyszer a büdzsé kamatkiadásaival van baj, hol vannak azok a bizonyos kamatmegtakarítások? Hol az a 23 milliárd, amelyet hamarjában szétosztanak az export és a vidék fejlesztésére, egészségügyi struktúraváltásra, földhivatalokra, mezőgazdaságra, kultúrára s ki tudja, még mire? Az a 23 milliárd a privatizációs bevételek gyümölcse – mondják erre. Ám először is, a múlt év végi nagyprivatizációból nemcsak kamatmegtakarítás keletkezett, hanem 300 milliárdos ÁPV Rt. – vagyis állami – kezességvállalás is. Másodszor pedig: a többlet kamatteher, amely miatt az IMF előtt magyarázkodni kell, ugyanannak az éremnek a másik oldala, mint a privatizációs bevétel adta kamatmegtakarítás. Mindkét tétel a múlt öröksége: származik belőle haszon is, de ennél még nagyobb a ráfizetés. A nemzeti bank vesztesége már e félévben 50 milliárdra rúg, s a pénzügyminiszter 70 milliárd mínuszt vár az év egészében. Ennek egy része éppen a privatizációs bevételek és más tőkebeáramlások miatt keletkezett: az MNB e pénzt forintra váltotta át, s hogy „leszívja” az emiatt felduzzadt pénzállományt, állampapírokat adott el, lemondva ezzel e papírok kamatáról. E kamatveszteséget pedig nem számították be az ominózus 23 milliárdba! „Áldozatot” hoz az MNB akkor is, amikor törleszti a külföldi adósságot: az ehhez szükséges pénzt ugyanis forintért veszi, a forintot „leszívja”, azaz megint csak lemond értékes állampapírjairól. Az infláció fékezése, a pénzügyi stabilitás is pénzbe kerül! Amikor az MNB „áldoz” a pénzügyi stabilitásért, voltaképpen a köz fizet: az MNB veszteségeit a büdzsének – azaz az adófizetőknek – kell megtérítenie, bár a számla kiegyenlítése az államadósság növelésével későbbre halasztható. A forint egyre veszít értékéből, így az államadósságot drágábban fizetjük vissza, mint amennyit a kölcsön fölvételkor ért. Ez is veszteség, amelynek terhét azonban eddig folyvást tovább görgették a nem kamatozó államadósság technikájával. Most ez az MNB-nél jelentkezik, de enyhítéséből jövőre horribilis kamatfizetéssel vállal részt a büdzsé. Elvégre a leértékeléssel a köz veszít. S miként a fölhalmozott s most privatizált vagyon, azonképp a földuzzadt s most részben törlesztett adósság is a múlt öröksége. Hol van itt kamatmegtakarítás? Akkor végül is ki fizeti a számlát? Itt van a 23 milliárd „ki tudja mi” (mert nem kamatmegtakarítás), s készíthetnek érte beadványokat a lobbyk, az apparátusok. Áthangolják a gazdasági tervszámokat, a lassabb növekedés és az ígértnél kevésbé sikeres inflációfékezés mellett a kamatterhek is elfoglalják reális helyüket. Nem értjük: miért csak most kapcsoltak? Miért nem kötöttünk reális IMF-megállapodást?