Tücsökből hangya
A napokban fölhívott a lakásomon egy biztosítási ügynök. Cége, mondta, nyugdíjbiztosítást kínál, s megismerkedhetnék ennek feltételeivel. Találkozzunk, szólított fel – s én, magam számára is váratlanul, igent mondtam. Kell, gondoltam utólag, kell, hogy érdekeljen a jövőm. Annak a generációnak vagyok tagja, amelyet arról az akarnok rákosista miniszternőről neveztek el, sajnos. Mi vagyunk a demográfiai csúcs. De nem ez a lényeg. Hanem, hogy igencsak hozzászoktunk a nagy tömeg adta nagy közös testmeleghez. Ahhoz, hogy munkaadónk meg a tébé meg az apeh eladminisztrálgat bennünket, ki-kiszúr velünk, de nem vesszük észre, mert nem éri meg, illetve csak kirívó kiszúrás esetén éri meg odafigyelni. Tücsök vagyunk, nem pedig hangya. A szocializmusban nőttünk föl, amikor biztos posványnak látszott a jövő – most, hogy kapitalizmus van, nagy a bizonytalanság, ám annál görcsösebben markoljuk meg a veszendőfélben lévő fejsze biztos nyelét. No hát, gondoltam, ebből elég. Tücsökmivoltomból fakadóan kedvetlenül bár, de csak engedtem a kor parancsának, és igent mondtam a biztosítási ügynöknek. Miközben ezt tettem, a kormány épp fennállásának legnagyobb horderejű döntését hozta meg: a nyugdíjrendszer átalakításáról, s vele ama bizonyos második pillér fölállításáról. A hangyamivolt eszerint 1998-tól fokozatosan az egész társadalmat kötelező erővel hatja át. Mi, az említett miniszternő tücsökgenerációja még önként választhatunk a tébé és a magunk általi gondoskodás között; a fiatalabbak azonban már mindenképp a maguk nyugdíjára valót kezdik összekuporgatni jövedelmükből. Jogukban is áll majd az öngondoskodás, de ez lesz törvény adta kötelességük is. Hangyává változunk-e a törvény által? Úgy hiszem, a nyugdíjreform sikere ettől függ. Mert matematikailag világos, hogy a második pillér a jelenleginek duplájára emeli a nemzetgazdasági megtakarítást. (A később elérendő „célmodellben” a jövedelem tíz százalékát kell kinek-kinek nyugdíjára félrerakni. ) Ha felduzzadnak a megtakarítások – amit kezdetben az állam kölcsönfölvétellel támogat –, természetesen nőnek a beruházások, azaz a gazdaság maga is inkább a jövőre függeszti profitorientált szemét. De mindez csak akkor működik, ha az emberek, belátva, hogy a hangyalét immár a kor parancsa, valóban bevallják teljes jövedelmüket vagy legalábbis annak nagy részét, és eszerint duzzasztják nyugdíjszámlájukat. Tért kell tehát hódítania a belátásnak: rajtam (is) múlik a jövőm, amelynek érdekében áldoznom kell mai jövedelmemből. S ez nem csak jó szándék kérdése: hiszen minél kisebb a jövedelem, annál nagyobb a – mégoly személyes – jövőért hozott áldozat tétje. Gondoljunk csak a bérház-privatizációra: ki-ki megvette a maga lakását, s a házak rendületlenül omladoznak… Áldozatra serkenti persze az embert, hogy saját nyugdíjáról van szó; ám nélkülözhetetlen egy olyan jövőkép is, amelyben az ember, ha fiatal is, el tudja magát képzelni nyugdíjasként. A mai nyugdíjrendszer azért került válságba, mert megrendült iránta a bizalom – fejtegette egy képviselő a kormánydöntést megelőző parlamenti vitában. Általános szindróma ez: mindenki minél kevesebbet akar fizetni, és minél többet akar kihasítani magának. A fokozatosan tért hódító kötelező egyéni biztosítás még csak-csak eloszlatja ezt az aggályt – de továbbra is áll a kérdés, vajon a szolidaritás talaján nyugvó első pillér nem a tücsökmentalitást élteti-e tovább? Az ígéretek szerint a munkaadók a mainál jóval kevesebb járulékot fizetnek majd, s ebből a mindenkori nyugdíjasok járandóságának egy részét fedezik. További garanciákra, ösztönzőkre lesz szükség ahhoz, hogy a befizetők ne hagyják cserben a kortárs öregeket. De mindez a jövő zenéje. Előbb még a leendő nyugdíjrendszer egyensúlya kerül napirendre: emelik a korhatárt, szigorítják a rokkantnyugdíjazást, „szélesítik a járulékalapot” (azaz minden bizonnyal a honoráriumokat is járulékoltatják). Vagyis társadalmi léptékekben: előbb áldozat, utána jöhet a hozam. Nekem, a tücsökgeneráció tagjának már csak ezért is gondolnom kell a jövőmre.