Mennyi az annyi?
A pénzügyminiszter-váltás óta íme az első kézzelfogható győzelem a stabilizációs politika folytatásának harcmezején. Az Érdekegyeztető Tanács csütörtöki megbeszélésén a kormány lényegében nem engedett a szakszervezeteknek – és saját munkaügyi miniszterének – a privatizációs bevételekből származó kamatmegtakarítás kérdésében.
A fő kérdés nem az volt, mire költsék a kamatmegtakarítást, hanem hogy mekkora az összeg. Annyi, amennyi, vághatnánk rá, a technokráciába vetett őszinte bizalommal. Csakhogy mióta a parlament úgy döntött – Hornt szavazva le Bokros ellenében –, hogy a privatizációs bevétel terven felüli többletét is az államadósság csökkentésére kell fordítani, állt a számháború, mennyi költenivalója marad akkor a költségvetésnek. A Bokros lemondása előtti héten Suchman kevesellte azt a – szerinte – 10,8 milliárdot, amit a pénzügyminiszter és a Magyar Nemzeti Bank elnöke mutatott ki a többletbevételnek köszönhető kamatmegtakarításként. Egy hét múlva a lemondott pénzügyminiszter nyilvánosságra hozta a számításokat, eszerint a tavalyi bevételek terven felüli többletéből 10-12 milliárd, az idén várható további bevételeket is figyelembe véve összesen 15-20 milliárd forintnyi megtakarítással, azaz költőpénzzel lehet számolni az idén. A sikeres privatizációs miniszter persze úgy érezte, többet „érdemel”, törekvéseit pedig fölkarolta a szakszervezeti tábor, s vele Kiss Péter munkaügyi miniszter is. Másrészt Suchman, nyilván ugyancsak szakszervezeti sugallatra, megfúrta azt a vagyonkezelő berkeiben készült üzleti tervvariánst, mely szerint az erőműveket esetleg bányák nélkül is el lehetne adni, lényegesen jobb áron. Így aztán az állami vagyonkezelő immár nem 100, hanem csak 60-80 milliárdot fizetne be a büdzsébe a privatizációs bevételekből.
Furcsa helyzet állott elő tehát: számottevő erők lefelé tornázták a költségvetési befizetést, s fölfelé a privatizációból származó többletet. A csütörtöki tárgyalás előtt Kiss Péter már 35-40 milliárdot megtakarítást emlegetett – ennyi költőpénzt szeretett volna látni. Márpedig aki nagyobbat mond a levezetett 15-20 milliárdnál (a levezetéssel február 26-ai számunk 11. oldalán ismerkedhetett meg olvasónk), az nem csak a kamatmegtakarításra ácsingózik, hanem magára a privatizációs bevételre is. Azaz vissza óhajtja vonni az adósságcsökkentésről szóló parlamenti döntést.
A kamatmegtakarításból vagy magából a privatizációs bevételből költekezzünk? Nem elhanyagolható különbség. Ha elmarad az adósságcsökkentés, azt a Magyar Nemzeti Bank nyeresége bánja. S mert a teljes hasznát köteles a költségvetésbe befizetni, az elmaradó kamatmegtakarítással a költségvetés hiánya nő. Így több állampapírt kellene kibocsátani a hiány finanszírozására, az üzleti szférától pénzforrásokat vonva el. A dilemma tehát végül is az, vajon a növekedéshez szükséges forrásokat az üzleti szféra vagy az állami büdzsé ossza-e szét. Utóbbi – negyven év létező szocializmusa mutatta ezt – valamicskével veszteségesebb.
Csütörtökön végül 18-23 milliárdnyi költőpénzben állapodtak meg a szociális partnerek. Igaz, az összeg – a lecsökkent privatizációs befizetési terv ellenére – 3 milliárddal nőtt. De ez potomság, a kormány alapjában véve nem visszakozott. Hiszen ki akarja húzni az országot az adósságcsapdából. Bérügyekben viszont mintha tanácstalan volna abban, mennyi az annyi. A szakszervezetek felszólítására beismerte: elhamarkodottan sokallta a január–februári a keresetemelkedést. Hiába: az év eleji (igaz, a friss adatok szerint márciusban mérséklődött) infláció a bérnövekedés ütemét is meghaladja, így nehéz volna bírálni a munkavállalókat, amiért „nem tartották be” a 19,5 százalékos bruttó béremelkedést magában foglaló ár–bér egyezséget. (Amit egyébként a szakszervezetek alá sem írtak. ) Ezúttal a költségvetés sem lehet ludas, hiszen az első hónapokban nem hiányt, hanem többletet produkált. Közben viszont – s ez újabb zavaró momentum – a külkereskedelmi mérleg igencsak romlott. Mintha megdőlt volna most az „ikerdeficit” tavaly bevált sémája, vagyis az az OECD-ben és Világbankban is uralkodó fölfogás, hogy a külpiaci és a költségvetési hiány s velük a bérek együtt sírnak-nevetnek, együtt is kezelendők. Így a bérkiáramlás megítélésében tanácstalan a kormány. Bölcsebbnek látta tehát, ha várakozó álláspontra helyezkedik.