A bőség zavarában
Mégis befolynak az ígért privatizációs bevételek. Sőt, ha igaz és karácsonyig lepengetik a vételárat a közművekért, 310 milliárdot „teljesíthet” az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.
Dőlnek tehát hozzánk a dollárok, a márkák, a frankok, a lírák. Mi meg zömében az államadósság lefaragására költjük őket. A parlament 1995–96-ra 250 milliárd forint törlesztést kíván.
Tehát jön a sok pénz, és mintha máris eltűnne a süllyesztőben. Erősíti a látszatot, hogy a társadalombiztosításnak a különféle becslések szerint 30-40 vagy 40-50 milliárdos „műsoron kívüli” hiánya lesz. A kormány gyanútlanul előre átvállalta a tb adósságát – s most, hogy megérkezik a privatizációs pénz, annál inkább van mit törleszteni.
A költségvetés persze bölcsen teszi, ha folyó kiadásait (az apparátusok működését, a szociális rendszert) lehetőleg a folyó bevételekből (vagyis az adókból) fedezi. Szóba jöhetnek még olyan tartós befektetések, mint amilyenek az elmúlt években a bajban lévő állami vállalatok „reorganizálása” vagy egyes állami pénzintézetek és alapok létrehozása, tőkeemelése volt. A maga idejében az MDF vezette kormány is ilyen és hasonló irányokban tapogatózott, amikor hozzá jött a pénz a privatizációból. Most, a Németh-kormány elvéhez hasonlóan megint az adósságmérséklés került az első helyre. A foglalkoztatás serkentése, az elmaradott térségek segítése sorrendben és milliárdokban egyaránt hátrébb szorult, ámbár berzenkedett ez ellen a privatizációs törvény tavalyi vitájában az MSZP baloldala (a szakszervezetiekkel és az akkor még nem miniszter Suchman Tamással az élen).
Miért történik így? Először is mert bármilyen fájdalmas is, a beözönlő pénzek, forinttá válva, inflációt gerjeszthetnek, ha „fölös” keresletet teremtenek. Másodszor és főképpen: az államadósság s vele a kamatteher a gazdaság legnagyobb baja. Akadályozza a közpénzek értelmes fölhasználását, és kiszorítja a pénzpiacról a vállalkozásokat. Van mit törlesztenünk.