Antal László a középtávú gazdasági programról • Jövőre jönnek még keserű pirulák
Múlt csütörtöki ülésén a kormány elfogadta középtávú (hároméves) gazdasági stratégiájának alapelveit. A stratégiát végleges formájában várhatóan decemberben terjesztik a kormány elé; kidolgozása a pénzügyminiszter hatáskörében, ezen belül is döntően Antal László, a pénzügyminiszter tanácsadója keze alatt folyik. Antal „civilben” a Magyar Külkereskedelmi Bank tanácsadója; a nyolcvanas évek közepéig – a Pénzügykutató Intézet föloszlatásáig – egyazon reformműhelyben működött Bokros Lajossal, Surányi Györggyel, Kupa Mihállyal és más neves közgazdászokkal.
• Ön tagja egy másik, a Miniszterelnöki Hivatalon belül koordinált stratégiai csapatnak is: annak, amelyik a hosszú távú modernizációs programot készíti. Mennyire készült el ez utóbbi program, és mi a különbség a kétféle stratégia között?
A modernizációs program ma még nyers fogalmazvány. Abból indul ki, amit hosszabb távon el kell érnünk. Emiatt jóval több optimizmust sugall, mint a középtávú program, amely arról szól, hogy lehet kilépni a mostani sodródásból. Ma kevés forrás áll rendelkezésünkre, de ebből a kevésből is minél többet kell fölhalmozásra, az akkumulációs képesség fokozására fordítanunk. Enélkül nincs modernizáció.
• Az, hogy a két program közül az egyik optimista, a másik a realitások talajára helyezkedik, politikailag mást sugall.
Nem hiszem, hogy ez a lényeg.
• Lehet-e egyáltalán ma hosszabb távra tervezni?
Hogyne lehetne: már Keynes is megmondta: hosszabb távon mindnyájan halottak vagyunk.
• Van azért a hároméves stratégiában is optimizmus: azt tartalmazza, hogy '98-ra a gazdasági mutatók jelentékenyen javulnak: a gazdasági növekedés eléri a 4-5 százalékot a mostani legföljebb 2 százalékkal szemben; az infláció 14-15 százalékra mérséklődik; a folyó fizetési mérleg hiánya három év alatt a felére csökken. Mire alapozzák ezt?
1996-ban lenyeljük a keserű pirulák legnagyobb részét: jön egy második kiigazítási hullám, amivel megpróbáljuk elérni, hogy utána már ne kelljen irritálni a társadalmat. A következő három évben – és döntően '96-ban – 5-6 százalékkal csökkenteni kell az államháztartás újraelosztási szerepét (azaz a kiadások GDP-hez viszonyított arányát). Ha ezt nem tennénk meg, nem működne a monetáris politika, nem lehetne tartani a leértékelés előre meghirdetett mértékét (ami a jövő évben legföljebb havi 1,2 százalék – a szerk. ), s ezzel a kormány gazdaságpolitikája hitelét vesztené. A nagymértékű kiadáscsökkentésben természetesen benne van az államháztartási reform megindítása, az államkincstári rendszer fokozatos bevezetése. Mindezt csak fokozatosan lehet megcsinálni, de a fontos változtatásokat – például az oktatásfinanszírozás vagy a nyugdíjrendszer fokozatos átalakítását – előre el kell dönteni és meg kell hirdetni.
• A Kupa-program is a ciklus végére ígért lényeges javulást. Miben mutat föl újat az önök stratégiája?
A Kupa-programban nem volt központi elem az államháztartási reform, most viszont az. Nem pusztán pénzügytechnikai reformról van szó, hanem véleményem szerint társadalmi-gazdasági reformról is. Ha ez a reform kiteljesedik, az emberek érdekeltté válnak abban, hogy többet takarítsanak meg saját létfeltételük biztosítására (nyugdíj-, egészség-, kiegészítő biztosításra), bővül a szolgáltató intézmények kínálata, és ezzel párhuzamosan a közszolgáltatói szféra is hatékonyabb működésre kényszerül.
• Korábban 2,5 milliárd dollárra taksálták a folyó fizetési mérleg idei deficitjét, utóbb kellett belátni, hogy az nem lehet jobb 3 milliárdnál; '98-ra 1,5 milliárd dollárt prognosztizálnak. Nem irreális ez?
Nem irreális, de kétségtelenül bizonytalan. Ha minden más feltétel teljesül, akkor a fizetési mérleg hiánya is leszorítható a működőtőke-beáramlás szintjére. Vagyis: az inflációnak is mérséklődnie kell, különben nem csökkennek a kívánt mértékben a kamatok, így nem csökken eléggé a költségvetés deficitje. Ha nem csökken megfelelően a költségvetési deficit, akkor vagy a fizetési mérleggel kerülünk bajba, vagy a vállalkozásokat szorítja ki a költségvetés a pénzpiacról, nem lesz elég beruházás. Ha a beruházás nem növekszik megfelelő (legalább évi 8 százalékos) mértékben, akkor a gazdaság egészének növekedése sem indul meg. És persze ha a program jó magyar szokás szerint fölpuhul, akkor megkérdőjeleződik a realitása.
• A növekedést ugyanakkor hátráltatják a magas kamatok. Az előző kormány ezért igyekezett mesterségesen csökkenteni a kamatszintet, amivel egyúttal az inflációt és a költségvetés kamatterheit is csökkenteni igyekezett. Miért nem ezt az utat járják?
Gazdaságunk nyitott gazdaság, ezért a piacitól eltérő kamatszint beláthatatlan mértékű tőkemozgásokat, tőkekivonást idézhetne elő. Mi részint a költségvetési kiadások csökkentésének, részint pedig továbbra is az előre meghirdetett csúszóárfolyam-politikának szánunk kulcsszerepet. Ha sikerül elérni, hogy a leértékelés havi mértéke félévről félévre csökkenjen, akkor erősödik a forintba és az infláció csökkenésébe vetett bizalom, és a piacon sor kerül a kamatszint csökkenésére.
• A mostani koalíciós vitákban fokozott szocialista igény merült föl a „reálgazdaság” irányítására. Ugyanakkor ez –”gazdaságpolitikai”, „kereskedelempolitikai” szerepvállalás megjelölés alatt – a hároméves stratégiában is szerepel. Mit értenek ezen?
Ideértendő a Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, információszolgáltatás a vállalkozások számára; a gazdaságfejlesztési alapok, bár ezek működtetése szerintem nem lehet meghatározó nagyságrendű; idetartozik a kereskedelmi diplomácia, az európai jogharmonizáció. Utóbbi igen fontos, például a termékminősítésben, a származási igazolások terén – maguktól nem honosodnak meg nálunk az európai normák.
• Milyen politikai feltételek szükségesek a hároméves stratégia teljesüléséhez?
Hogy egyben maradjon a koalíció.