Magyar módra<br><br>Sztrájkra készülnek a nagyipari vállalatok, demonstrációra a közszolgálati szakszervezetek. Kitört a költségvetési vita, magyar módra. Ausztriában a büdzséügyi nézeteltérések szétrobbantották a kormánykoalíciót; nyugatabbra Felipe González tizenhárom éves kormányfői széke remeg; még nyugatabbra a republikánusok törnek borsot Clinton orra, s vele az egészségügyi százmilliárdok alá. Nálunk sztrájkfenyegetés van ilyenkor. Ebben a franciákra ütünk. Miért e specialitás? Miért nem tudunk megállapodni, dűlőre jutni? Az egyik ok: régóta tart a recesszió, amiből mindenkinek elege van, és jóformán senki nem hiszi, hogy &#8211; mint nemrég az ipari miniszter megmondta volt &#8211; kijutottunk a gödörből. Ezt erősíti a másik ok: hogy a körülmények folyvást változnak, mégpedig váratlanul. Februárban, amikor a kormány rendeletileg 16 százalékban korlátozta az állami vállalatok béremelését, 20 százalékot alig meghaladó inflációról volt szó. Ám jött a pénzügyminiszter-váltás, a leértékelés, s most a drágulás mértéke alulról súrolja a 30 százalékot. A kormány és a független gazdaságkutató cégek állítják: jövő évben még 4 százalék reálbércsökkenésre van szükség, hogy tényleg kisebb legyen a drágulás (s vele a költségvetés kamatterhe). Csakhogy a jövő bizonytalan; ha hinnénk benne, talán biztosabb lenne, de kevesen hajlandók hinni. S itt a harmadik ok: a kormány nem tud kivel megállapodni. Egy hónapja mintha lett volna esély az ár- és béregyezségre, de azóta radikalizálja az MSZOSZ-t a belső versengés az elnöki székért és a szolidaritás azokkal a szakszervezetekkel, amelyek végképp elégedetlenek a tervezett büdzsével. A nagy infrastrukturális cégek helyi szakszervezetei pedig most a bérköveteléseik mögé rejthetik privatizációval szembeni berzenkedésüket. Szakszervezeteik az állami szektorhoz kötődnek. Így a költségvetési vitában annál nagyobb a szavuk.