Háttér •Táppénz: Kósánénak vagy Bokrosnak van igaza?
A munkaügyi miniszter lemondott, a pénzügyminiszter viszont kitart a betegszabadság évi 10-ről 25 napra emelése és amellett, hogy a táppénzt csak ezt követően fizesse az egészségbiztosítás. Kérdés: vajon megállna-e Bokros érvelése az Alkotmánybíróság előtt, vagy Kósáné aggódik okkal a taláros testület esetleges elmarasztaló ítélete miatt?
Előrebocsátjuk: a kérdésre ma nincs egyértelmű válasz.
Mint ismert, az Alkotmánybíróság júniusban azonnali bevezetése miatt, szeptemberben pedig tartalmilag is alkotmányellenesnek minősítette a gazdasági stabilizációt szolgáló csomag betegszabadság-növelő, illetve táppénzszűkítő passzusait. A vita, amely Kósáné lemondásához vezetett, a tartalmi oldalt firtatja, hiszen a miniszter asszony a 25 helyett a 15 napos betegszabadság mellett kardoskodott. Az Alkotmánybíróság szeptemberi ítéletében soknak találta a 25 napot, mondván: mivel ma a táppénzes esetek átlagos időtartama 32-33 nap, a 25 napon túli táppénz azt jelentené, hogy a tb 75 százalékos mértékben „kivonul” az ellátásból.
Bokros azonban most módosította tavaszi javaslatát: csomagjának azt az elemét, hogy a betegszabadságon belül öt napig ne járjon javadalmazás, nem hozta szóba, viszont a 25 napos betegszabadságot, illetve az annak letöltése után fizetendő táppénzt a munkaadók által fizetett társadalombiztosítási járulék 3 százalékpontos csökkentésével egyidejűleg kívánja bevezetni. A járulékmérséklés – érvel a pénzügyminiszter – háromszorosan is túlkompenzálja a társadalombiztosítás által nyújtott táppénzszolgáltatás szűkítését, így a munkaadóknak lesz miből ellátniuk betegeskedő alkalmazottaikat. Bokros eszerint megoldotta volna a szeptember 14-én (még jóval Kósáné lemondása előtt), a Határozatok Tárában közzétett kormányhatározatot, amelynek egyik pontja szerint a 25 napos betegszabadságot „az Alkotmánybíróság döntésének figyelembevételével elő kell készíteni”.
A szeptemberi ítélet azt mondja: „A társadalombiztosítási szolgáltatásokat… nem lehet az ellenszolgáltatások érintetlenül hagyása mellett lényegesen és aránytalanul úgy megváltoztatni, hogy az már az alkotmányosan védett tulajdonosi pozíció sérelmével járjon. „ Az ellenszolgáltatások – a járulékok – csökkentésével viszont lehet, mondja erre Bokros.
Csakhogy az Alkotmánybíróság a tb kapcsán mindig is kettős követelménnyel mért: egyaránt szem előtt tartotta a tulajdon alkotmányos védelmét (alkotmány 16. §) és a szociális – a többi között a betegséghez fűződő – ellátásokhoz való alapjogot, amelyet a tb és a szociális rendszerek garantálnak (alkotmány 70/E §). E kettősség a tb felosztó-kirovó jellegét legitimálja: vagyis azt, hogy a jelenlegi ellátásokat a jelenlegi aktívak befizetései finanszírozzák. Igaz, a tb-ben „szerzett jogok” egyúttal „vásárolt jogok” is, amelyeket a biztosítottak több-kevesebb járulék befizetésével szereztek meg – mégsem állítható, hogy e jogok a járulékfizetőhöz személy szerint kötődnek, azaz az ellátás csak korlátozottan értelmezhető az ellátott tulajdonaként. Az alkotmánybíróság több ízben – például '93 áprilisában, Palotás János nyugdíjemelési maximumot kifogásoló beadványa kapcsán – is úgy ítélkezett, hogy az állam a tb megszorultságára mint közérdekre hivatkozva korlátozhatja a járandóságokat.
A tb-ellátáshoz kötődő jog mint nem abszolút érvényű tulajdonjog tehát eddig a juttatások mérsékelt, azaz nem „aránytalan” megkurtításának alkotmányos alapját vetette meg. De mivel a tulajdonjog nem abszolút érvényű, nyitott a kérdés: vajon csinálhat-e Bokros reformot pusztán csereberealapon? Hiszen a táppénzzel kapcsolatos szeptemberi ítélet nemcsak „aránytalan tulajdonkorlátozásnak” nevezte a táppénzszűkítést, hanem általában is fölrótta a betegellátás „leépítését”, mely szerinte a szociális alapjogokat csorbítja.
Igaz, az Alkotmánybíróság egyetért azzal, hogy át kell alakítani a tb-rendszert, ám e téren óvatosságra, fokozatosságra int. Egyik júniusi ítéletében kifejti, hogy a tb szolgáltatásainak finanszírozása kockázatos, és „Minél távolabb esik a szolgáltatás ideje, annál beláthatatlanabb, mire lesz képes akkor a társadalombiztosítás. „ A kötelező rendszerhez kötődő szolgáltatások védelme azonban „különösen indokolt”, s „annál nagyobb védelmet élveznek, minél közelebb állnak a »beteljesedéshez«, vagyis a szolgáltatásra való alanyi jog megnyíltához”.
A táppénz, amelynek ráadásul az Alkotmánybíróság történelmi múltját is méltányolja, könnyen találtathatik ilyen, kiemelten védendő juttatásnak. A taláros testület a biztosítást egyébként is védendőbbnek tekinti, mint a segélyezést, hiszen utóbbihoz nem kapcsolódik „vásárolt jog”. Így ha egy juttatást minden átmenet nélkül a tb-ből a szociális rendszerbe visznek át, az – az Alkotmánybíróság említett ítélete szerint – könnyen „lecsúsztatásnak” minősülhet, ami „fölér egy alapjogba való beavatkozással”. Nem állna-e elő mármost ez a „lecsúsztatás”, ha a betegellátást hirtelen a munkaadók hatókörébe utalják?
A társadalombiztosítás képtelen hosszú távon finanszírozni önmagát, tehát meg kell reformálni – csakhogy a jog a fennálló állapotokat védelmezi. Az ebből adódó bizonytalanságot mintegy magára is vállalja a taláros testület: „Bár a szerzett jogok védelme nem abszolút érvényű, kivételt nem tűrő szabály – írja –, a kivételek elbírálása csak esetenként lehetséges. Azt, hogy a kivételes beavatkozás feltételei fennállnak-e, végső fórumként az Alkotmánybíróságnak kell eldöntenie. „ Ezt persze úgy is olvashatjuk: az átmenet bizonytalan ugyan, de a legfőbb bírói testület tévedhetetlen…