Nekünk mumus kell
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank elsősorban arra figyelt minapi közgyűlésén, hogy az Egyesült Államok ne csökkentse hozzájárulását a harmadik világnak szánt fejlesztési keretekhez. Meg arra, mily nehéz összehozni a mexikói eset megismétlődését elkerülni hivatott válságkezelő alapot.
Fordulatról – különösen ami bennünket érinthet – nemigen beszélhetünk.
Az IMF megmarad „mumusnak”, amely szerepben – mint Csáki György, a világgazdasági kutató igazgatóhelyettese az ÉS e heti számában kifejti – eddig is tündökölt. A másik „jómadár”, a Világbank pedig csak akkor ad hitelt nekünk (ha minden igaz, 1,3 milliárd dollárt), ha megvan az IMF-megállapodás, azaz megszorító költségvetést csinálunk. Meglehet persze, hogy az új Világbank-elnök, aki rövidesen hozzánk látogat, a hosszú távú struktúraátalakítás embere, mint Bokros mondja. Ez biztató lenne. Mint ahogy az is, hogy – ha igaz – az IMF-et Washingtonban már valóban a konkrét sarokszámok érdekelték, s ennyiben közelebb jutottunk a megállapodáshoz. Mindez nem változtat azon, hogy – újólag az ÉS-cikket idézve – a „monetarista ortodoxia” fellege lebeg a fejünk fölött. Túlzás persze, hogy e felleg „etatista-dirigista” volna, hiszen mifelénk a rövid távú egyensúly parancsa egybeesik vagy legalábbis egybeeshet az állami szerepvállalás csökkentésének programjával. A társadalombiztosítás támogatása például nem pusztán költségvetési, hanem az öngondoskodást helyettesítő tétel is. A táppénz szigorításának vihara után talán önkéntes biztosítók sokasága szerveződhet. A rászorultság sokat szidott elve, ha fájdalmas késéssel is, célszerűbb szociálpolitikának nyithat utat.
Csakhogy jóformán nincs erő, nincs számottevő érdekcsoport, amely hőn óhajtaná az államháztartási reformot. Nekünk mumus kell.