Késő bánat<br><br>Végre egy szerencsés választás: kinevezték Kovács Árpádot az ÁPV Rt. elnökének. A számvevőszékből jött, ami kétszeres előny: elfogulatlan az egyéni üzleti érdekekkel szemben és &#8211; mint maga mondja is &#8211; szereti a nyilvánosságot és a parlamentet. A volt számvevő, aki vizsgálódásaival folyvást e két fórumhoz fellebbezett, tudhatja, amit a privatizáció eddigi gazdái nem tudtak. Azt, hogy a demokráciának, bármily nagy szó is, mégiscsak van valami értelme. A nyilvánosság és a parlament szeretete függetlenséget is ad; erre pedig nagy szükség lehet, ha privatizációról dönt az ember. Az igazgatóság kinevezett tagjai &#8211; legalábbis az eddigi listából ítélhetően &#8211; többségükben szintén függetlenek a privatizációs érdekeltségek hálójától. Ha az ÁPV Rt. igazgatósága valóban a függetlenség és a törvényesség álláspontjára helyezkedik, akkor azzal sincs baj, hogy a privatizációs miniszter eredendően pártpolitikus. Mert Csiha Judit az, minden közigazgatási tapasztalata ellenére. De ki mondta, hogy egy parlamentáris rendszerben a miniszterek nem pártpolitikusok? Igaz, a szocialisták ezt mondták annak idején, amikor szakértő kormányt ígértek. De hát a miniszterek többnyire (s nemcsak minálunk) a kormányzó párt politikájának érvényesítésére valók. Az igazi kérdés: kellőképp kiegészítik-e szakértő szempontok a pártpolitikaiakat (és viszont). Ha végre elfogulatlan, illetve csak a törvényességnek elkötelezett igazgatóság veszi át az ÁPV Rt. -t, akkor meglesz a pártpolitika ellensúlya is. Botrány kellett ahhoz, hogy végre idáig eljussunk. Igaz, közben jószerével elfogyott a privatizálandó vagyon. Csiha Juditra és Kovács Árpádra már-már csak a volt állami vagyon végső nagy kimutatásának feladata vár. S hogy utána meghajoljanak a közönség előtt.