A Pénzügyminisztérium már jövőre bevezetné a 62 éves nyugdíjkorhatárt
MH-információ
A Pénzügyminisztérium nem 1997 elején, hanem már 1996 júliusában meg kívánja tenni az első nagy lépést a nők és férfiak számára egységes 62 éves nyugdíjkorhatár felé. Álláspontja ennyiben (is) eltér attól, amit a Népjóléti Minisztérium és a nyugdíj-biztosítási önkormányzat vall (MH, szeptember 21. ).
A PM nyugdíjreform-elképzeléseinek csupán egyik – talán nem is a legfontosabb – eleme a mielőbbi korhatáremelés. Koncepciója azt tűzi ki célul, hogy lényegesen csökkenjen a munkáltatók által fizetett tb-járulék, továbbá jelenjen meg a nyugdíjban egy alapösszeg és egy kiegészítő rész (azaz „munkanyugdíj”), s így váljon szét egymástól a szolidaritási és a biztosításielvű nyugdíj-finanszírozás. Emellett a PM által fölvázolt rendszerben a nyugdíjszemélyi jövedelemadó-kötelessé válik.
Az 1996-os költségvetés tervezetében már szerepel az a terv, hogy a munkáltatók által fizetett tb-járulék a mostani 44-ről jövőre 41 százalékra csökken, a munkavállalói viszont 10-ről 12 százalékra nő (ámbár ez utóbbit a tb-önkormányzatok ellenzik).
Hosszabb távon a PM folytatni kívánja ezt az átrendezést, amelynek eredményeként az összes járulék a mai 54-ről 44 százalékra – ezen belül a munkaadói 30, a munkavállalói 14 százalékra – változna. Jelenleg (a szolidaritási járulékkal együtt) 51 százalékos nálunk a bérek terheltsége, ebben a világon élen járunk, holtversenyben az olaszokkal, megelőzve az oroszokat (50 százalék), a lengyeleket (48), a cseheket (36), franciákat (44), svédeket (37), s különösen a németeket, angolokat, amerikaiakat (önkéntes befizetésekkel együtt 20-26 százalék).
Hozzávetőleges becslés szerint a munkaadói járulék említett csökkentése évi 190 milliárdos bevételkiesést jelentene a társadalombiztosításnak (mai bérekkel számolva). E bevételkiesésből a munkavállalói járulék emelése 50 milliárdot hozna vissza, a nyugdíjkorhatár-emeléstől és a rokkantnyugdíjrendszer szigorításától legalább további 50 milliárdot vár a tárca.
Az egészségügy terén és a gyógyszerárakban 70 milliárdos többletet hozhatnának a „lakossági források”, és 20 milliárdot a költségvetés vállalna át a nem biztosítottak finanszírozása címén. Javasolja a PM azt is, hogy a járulék beszedését, s vele a behajtással, ellenőrzéssel foglalkozó apparátust az APEH-be olvasszák be.
• Folytatása a 11. oldalon
• Folytatás az 1. oldalról
A béreket terhelő nyugdíjjárulék a jelenlegi 30,5 százalékról 25 százalékra csökkenne, s ez 15–10 arányban oszlana meg a munkaadók és az egyéni befizetők között. E kétféle forrás, amelyből ma együtt, szétválasztatlanul finanszírozzák a nyugdíjakat, a jövőben a járandóságok kétféle összetevőjét fedezné: a munkaadói járulékból az úgynevezett alapnyugdíjat fizetnék, az egyéni járulékok pedig a kötelező kiegészítő nyugdíj („munkanyugdíj”) forrásául szolgálnának.
Az alapnyugdíjat a járulékbefizetések alapján állapítanák meg (pontrendszerrel vagy egyéni nyilvántartás alapján), legnagyobb összege a megállapításkor beszámított átlagkereset fele volna. Aki 40 év szolgálati időt gyűjtött össze és a megemelt korhatár elérésével megy nyugdíjba, az átlagos életkeresetének 40-50 százalékának megfelelő alapnyugdíjra számíthatna. A „munkanyugdíj” nagysága viszont teljes mértékben az egyéni befizetésektől függene, s elérné vagy meghaladná a megállapított átlagkereset felét.
Volna tehát egy összegében egymáshoz többé-kevésbé hasonló alapnyugdíj és egy jövedelemtől erősen függő kiegészítő nyugdíj. Komoly változást jelentene ez. Ma a nyugdíjak erősen nivelláltak, mivel a megállapításkor degressziót alkalmaznak (a nettó átlagkereset 20 ezer forint fölötti részét csak csökkentett mértékben lehet figyelembe venni), a nyugdíjemelés pedig csak minimum- és maximumhatárok között lehetséges. Mindez, vélik a szakértők, „egyennyugdíjak” kialakulásához vezethet. Vitatott kérdés azonban, hogy a nyugdíjreform milyen mértékben kedvezzen a magas keresetűeknek, illetve mennyire maradjon fenn a mai kiegyenlítő szisztéma, vagyis mennyire érvényesüljön a nyugdíjrendszerben a biztosítási, illetve a szolidaritási elv. A PM inkább a biztosítási elv felé mozdulna el, konstrukciója erősen differenciál az aktív pályán elért keresetek szerint. Erre sarkallja vélhetően az a szempont is, hogy növekedjenek a legális, bevallott jövedelmek.
Állást foglal a PM-koncepció egy másik vitatott kérdésben is: szerinte részlegesen be kellene vezetni a várományfedezeti rendszert a nyugdíjfinanszírozásban. A várományfedezeti rendszer azt jelenti, hogy az aktív korban befizetett járulék olyan tőke, melynek hozama a nyugdíjkori járandóságot biztosítja. Sok szakértő úgy véli: kockázatos volna fölváltani a mai felosztó-kirovó rendszert (vagyis azt, hogy a mai nyugdíjasok járandóságát a mai aktívak finanszírozzák). A PM azt javasolja, hogy az egyéni befizetők (munkavállalók) járulékát úgynevezett kötelező kiegészítő nyugdíjpénztárak szedjék be, s ezek majd tőkésítik a befizetések egy részét, növelve a befektethető megtakarításokat. E nyugdíjpénztárak a mai szervezettől független, szintén önkormányzattal rendelkező szervezetekként alakulnának meg.
További két nyugdíjforrás egészítené ki a kötelező biztosítást. A PM továbbra is növekvő szerepet szán először is az önkéntes kiegészítő pénztáraknak. Másrészt azok a nyugdíjkorhatárt elért időskorúak, akiknek alapnyugdíja egy bizonyos összegnél alacsonyabb vagy nem szereztek nyugdíjjogosultságot (nincs meg például a szükséges szolgálati idejük), úgynevezett állami járadékot kapnának. Az állami járadék legnagyobb összege az alapnyugdíj fele (az átlagkereset negyede) lenne, folyósítását a központi költségvetés és a helyi önkormányzatok együtt garantálnák és finanszíroznák.
A nyugdíjakat be kívánják vonni a személyi jövedelemadózásba: eszerint a nyugdíjakat a bruttó keresetek alapján állapítanák meg, a nyugdíj növelné, az egyéni járulékbefizetés csökkentené az szja alapját. A nyugdíjpénztárak nem adóznának a befektetéseik után.
Nem döntöttek még arról, hogy mikor kívánják bevezetni az új nyugdíjrendszert; a PM mindenesetre szorgalmazza, hogy már jövő évben hirdessék meg. Az új rendszerre történő áttérésre egyelőre csupán két „szélsőséges” elképzelés van: egy fokozatos átmenet, amelyben a fiatal munkába állók számára kötelező, az idősebbek számára csupán választható az átlépés; valamint egy „azonnali” megoldás, amikor egy meghatározott határidőre valamennyi munkavállalónak be kell lépni a kötelező nyugdíjpénztárak valamelyikébe.
A nyugdíjkorhatár-emelés csak egy mozzanata e nagymérvű átalakulásnak; a PM nyilván ezért szeretne mielőbb „átesni” ezen. Elképzelései szerint erősen ösztönözni kellene a munkában maradást: egy nő például, aki 1996 júliusában tölti be az 55. életévét, nyugdíjba vonulhatna ugyan, de csak 58 százalékos nyugdíjjal; 2002-ben viszont, amikor 62 éves lesz, 20 százalékos prémiumban részesülne. Eszerint évenként 7-8 százalékos volna a levonás a korhatár előtti nyugdíjba vonulás miatt, illetve a továbbdolgozást honoráló jutalom. A Népjóléti Minisztérium ezzel szemben „csak” évi 6 százalék levonást javasol.