A budai fegyveres ellenállás központja Széna téren volt. A második legismertebb és második legnépesebb felkelőcsoport, október 26–27-ig a Széna téren és a Margit híd budai hídfőjénél, majd október 27. és november 10. között a Széna téren és a Maros utcában tevékenykedett.

A környékbeli fiatalok és a hozzájuk nagyszámban csatlakozó bányászok és ipari tanulók a legendás Szabó bácsi vezetésével harcoltak a sztálinista diktatúra és a megszálló szovjet csapatok ellen. Egyízben azonban a nagy túlerőben lévő szovjet-magyar erők ideiglenesen elűzték őket a környékről.

E felkelőcsoport tartotta ellenőrzése alatt a legnagyobb területet, és mintegy 150 ÁVH-st, pártfunkcionáriust ejtett foglyul.

Talán ma már hihetetlennek tűnik: e felkelők döntő többsége (akárcsak másutt) a függetlenségért, és egy desztalinizált valamiféle harmadikutas, jugoszláv-mintájú szocialista rendszer megvalósításáért küzdött.

A november 4-én bevonuló szovjet csapatok támadásának fő célpontjai a Széna téri felkelők bázisai voltak. A csoport nagyobb része ezen a napon próbálta megállítani az óriási túlerővel érkező megszállókat. A továbbiakban már csak szórványos lövöldözésekkel nyugtalanították a szovjeteket és a magyar karhatalmistákat, illetőleg egy részük a hegyekben készült az ellenállásra, de a támadó páncélosok ellen sehol sem fejtettek ki komolyabb ellenállást. Becslésem szerint a novemberi harcokban a szovjetek öt-hat embert vesztettek, a felkelők pedig körülbelül tizet.

A forradalom leverése után a Széna tériek közül többen elhagyták az országot. Az itthon maradtak nagyrészét 1956–59 között letartóztatták, tizennégyüket halálra ítéltek, és kivégeztek, a többiekre hosszabb-rövidebb börtönbüntetés várt.